„Valami szépet még csináljak” – Interjú Harsányi Gábor Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színésszel, íróval, Érdemes művésszel

Nyitókép: Harsányi Gábor Facebook oldala

Az örökifjú Harsányi Gábor több mint ötven éve szerzett ismertséget, többek között az Egy óra múlva itt vagyok című tévésorozat Láng Vincéjeként, vagy a Jó estét nyár, jó estét szerelem című tévéfilm főszereplőjeként, de felejthetetlen alakítást nyújtott a Linda című sorozatban is. Generációk nőttek fel a Palacsintás királyon, melyben zseniálisan alakította Csörögét az udvari bolondot. Utazó társulatokkal ma is járja az országot, önálló esteket tart idős embereknek, hogy felrázza őket a letargiából.

Ami az interjúból kiderül:

 

Mivel foglalja le magát napjainkban?

Mikor írta  meg élete első novelláját?

Melyik nagysikerű filmjének a folytatását írta meg negyven év elteltével?

Kötött-e barátságot színészóriásokkal?

Milyen sikert ért el a Börtönszínház című darabbal?

Melyik szerepének köszönheti, hogy a mai napig karatézik?

 

A hihetetlenül gazdag pályafutása során közel száz játék- és tévéfilmben játszott nagy sikerrel, nagyszerű kollégákkal. Napjainkban mivel foglalja le magát?

   

Manapság kevesebb tévéfilm készül, mint annak idején, amikor elvégeztem a főiskolát, s ezekben a filmekben vagy kap szerepet az idősebb színész, vagy nem.  Az utóbbi időben inkább portréfilmekben szerepeltem, vagy az Almáriumban, a fikciós rövidfilmsorozatban a Duna Televízión.  Nemrégiben pedig egy fiatalabb kolléga kért fel szerepre az új filmjében.

Örülök a felkérésnek, de az ember egy bizonyos kor után, akár akarja, akár nem, be kell, hogy lássa, a nézők fiatalokat akarnak látni a képernyőn.

 

Kisebb társulatokkal most is járom az országot, s bár nagyon keményen benne vagyok a korban, az az érzésem, hogy még valami szépet fogok csinálni.

Köztudott, hogy a színészet mellett a másik szenvedélye az írás.

Eddigi pályafutásom során mindig összefonódott a színház és az írás. Annak idején a Buday Nagy Antal Gimnáziumba jártam, s ott volt egy Mikszáth-kutató irodalomtanárunk, Rádics Kálmán. Egy nagyon izgalmas önképző kört vezetett, s ott megkért minket, hogy írjunk és pályázzunk, ugyanis a Magyar Rádióban Padisák Mihály, aki akkor az ifjúsági osztály vezetője volt, pályázatot hirdetett Így írunk mi címmel.

Tizenhat évesen megírtam életem első novelláját Már csak egy hét címmel, egy javítóintézetes fiúról. Hihetetlen volt számomra, hogy harmadik lettem, s örültem, amikor meghívtak a rádióba a novellám dramatizált változatának felvételére, ahol nem más, mint Bodrogi Gyula olvasta fel az írásomat. Ez volt a díj.

 

Életre szóló, óriási élmény volt ez számomra, aminek hatására megállíthatatlan voltam, jártam a színházakat, gyűjtöttem a repertoárt, jöttek egymás után a szavalóversenyek, majd a színművészeti főiskola. Jöttek sorban a filmek is, mint például a Fiúk a térről, Egy óra múlva itt vagyok, Jó estét nyár, jó estét szerelem, Állítsátok meg Arturo Uit!, Néró a véres költő és még hosszan lehetne sorolni.

Térjünk még vissza az íráshoz, hiszen nem csak novellákat ír, hanem vígjátékokat is, a színházba járó közönség nagy örömére.

A Magyar Írószövetség tagja vagyok, eddig hét könyvet írtam, az első könyvem krimi volt és Kicker néven jelent meg, vagyis álnéven. Novellák, regények mellett vígjátékokat írtam, írok, jelenleg tizenhét vígjátékom van, ebből kilencet mutattunk be, például a Vidám Színpadon, Kamara Színházban és a Karinthy Színházban, ahol eltöltöttem majd tíz évet, mint színész és mint társigazgató, alapító tulajdonos. Én írtam a Nejem a neten című darabot, vagy a Bazi nagy magyar lagzit, Mártírokat, voltak gyerekdarabok is, mint a Csengő-Bongó Királyság és a Csetlő-Botló Fajankó.

A Jó estét nyár, jó estét szerelem folytatását is megírtam, de ez még jelenleg a fiókban van. Azt találtam ki, hogy a gyilkosságért elítélt Viktor Edmann, aki a hetvenes években kerül rácsok mögé, kiszabadul a börtönből, és a 21. század őrületes digitális világba csöppen bele. Gondoljuk csak el, hogy milyen hatást keltene, hogy ha én bújhatnék Viktor bőrébe, hiszen azóta nem csak ő, hanem én is negyven évet öregedtem. A történet annak idején úgy ért véget, hogy nem lett lezárva, így én ezt használtam ki. Érdeklődés van a folytatás iránt, csak éppen pénzt nem tudunk szerezni, de remélem, hogy előbb vagy utóbb ez is sikerül.

 

A digitális világról jut eszembe az a történet, amikor szegény megboldogult kollégámmal, Haumann Péterrel ott álltunk körülbelül négy évtizede a Fészek Művészklub előtt a kolléganőkkel, köztük Almási Évával, és arról beszélgettünk, hogy egykor majd lesz olyan telefon, hogy megnyomjuk a gombot, és látjuk azt, akivel beszélünk. Erre Éva megszólalt, hogy „Te jó Isten, akkor állandóan sminkelni kell!”

Miként emlékszik vissza azokra az évekre, amikor fiatalon színészóriások vették körül?

Rengeteg történetem van, többek között a nagy öregekkel, Sinkovits Imrével, Besenyei Ferenccel, Kállai Ferenccel, Agárdi Gáborral nagyon mély barátság alakult ki közöttünk. Besenyei mindig azzal viccelt, hogy ha valakinek egyszer eladná a lakását, az csak én lennék. S mit alkotott a sors? Megvásároltam.

Azért más történetem is van, például Révész György rendezővel kétszer dolgoztam együtt, a Kakuk Marciban és Az Öregben. Az volt a szokása, hogy odalopakodott a hátam mögé, és puff, egy nagyot húzott a hátamra, majd „hehehe”, vagyis nagyot kuncogott rajta. Állandóan ezt csinálta, amikor nem figyeltem, s bevallom, egy idő után már felment bennem a pumpa. Egyszer azonban, amikor ő sem figyelt, odamentem, és én is rávágtam egy nagyot a hátára. Több filmet nem is csinált velem.

Most beszéljünk egy kicsit a Börtönszínházról, mert ennek a darabnak, amelynek Ön a szerzője, érdekes története van.

A Börtönszínház című darabot gyakran megnézte egy magyarul jól beszélő irodalomtanár, és egyszer váratlanul megkérdezte, hogy nincs-e kedvem megtanulni angolul, mert akkor a nemzetközi Broadway fesztiválra pályázhatnánk a darabbal. Sok sanszunk nem volt, hogy bejussunk, mert jelentkeztek vagy százan, és nagyon komoly színházak, mint például a Royal Shakespeare Utazó Társulat. Ennek ellenére belevágtunk, és megtanultuk angolul a szöveget. Akcentusom volt, de élvezhető, a partnerem viszont egyformán beszélte a magyar és az angol nyelvet, így ő könnyebb helyzetben volt. Elküldtük az anyagot, majd jött az üzenet, hogy beválasztottak minket. A Kulturális Minisztériumnak köszönhetően kiutaztunk, többször is, saját forrásból erre képtelenek lettünk volna.

Amikor első alkalommal felléptünk, öten ültek a nézőtéren. Égett a bőr az arcomon. A második előadáson már tízen ültek, a harmadik pedig már teltházas volt. Akkor behívott a szervező, aki addig tudomást sem vett rólunk, és megkérdezte, hogy akkor ki is vagyok én tulajdonképpen? Tetszett neki az előadás, így még nagyon sokszor kaptunk meghívást a kollégával, aki végül kint maradt szerencsét próbálni.  A történet vége pedig az, hogy elhoztam a legjobb férfi alakításért járó díjat. Amerikából, én a magyar, angol nyelven, akcentussal.

 

Van egy harmadik szenvedélye is, az pedig a karaté.

1968-ban végeztem a színművészetin, amikor Szász Péter író, dramaturg, rendező, nagyszerű barát és nagyszerű művész beválasztott a Fiúk a térről című filmbe. Rajtam kívül még Tahi Tóth Lászlót, Darvas Ivánt, Bujtor Istvánt, Kovács Istvánt és Huszti Pétert is, mi játszottuk a főszerepeket. Mivel ebben a filmben verekedni kellett, vagyis sok bunyó volt benne, a rendező egy Polyák József nevezetű karatemesterhez küldött minket, hogy elsajátítsuk az alapokat. Mindannyian lelkesedtünk, csupán Darvas méltatlankodott, hogy „Kérlek szépen, én nem tudom, minek kell nekem odamenni, de ha a rendező akarja, nincs mit tenni.”

Az ott tanultakat felhasználtuk a filmben, és nekem azóta is ez a kedvenc sportom. Szereztem egy fekete övet is, formagyakorlatokat csinálok a mai napig, s ez formában tart, átsegít minden lelki problémán.

Nagy Erika