Nem várt feketeleves – A várkonyi Nagy Viktória nem mindennapi története

Nyitókép: Nagy Viktória Facebook oldala

A várandóság, az anyaság izgalmas, fantasztikus, boldogsággal teli élmény. Vagyis a legtöbb esetben az. Még akkor is, ha a kilenc hónap alatt gyakran vannak olyan időszakok, amelyek köszönőviszonyban sincsenek az áldott állapottal. A terhesség gyakori velejárója az émelygés, a hányás, ami még jó hír is lehet, mert ez is bizonyítja, hogy jól működik a hormonháztartás.

A Várkonyon élő 37 éves Nagy Viktória is reménykedett a pozitív változásban, de számára az idő múlása nem hozta el a babavárás boldog pillanatait.

Viki és István 2014 májusában házasodtak össze, augusztusban pedig sugárzott belőlük a boldogság, ugyanis babát vártak. Minden szépen indult, majd jött a nem várt feketeleves. „Rosszul viseltem a terhességet, kihánytam mindent, a vizet, s minden egyes falatot, amit megpróbáltam magamba erőltetni. Októberben a dunaszerdahelyi kórházba kerültem, majd egy hét után hazaengedtek. Ezt követően is egyre rosszabbul viseltem a terhességet, és a galántai kórházban töltöttem a napjaimat egészen szilveszterig.

   

Ez alatt az idő alatt végig csak feküdtem, folyamatos hányingerrel, hányással küszködve, vagyis amit lenyeltem, az mind ki is jött belőlem, beleértve az infúziót is.

 

Nagyon gyenge voltam, és amíg a többi kismama szépen felszedte magára a kilókat, én 25 kilót fogytam. Nekem a zuhanyzás is olyan fárasztó volt, mint másnak a maratoni futás” – meséli megpróbáltatásainak részleteit Viktória.

A fogyás, a gyengeség, a tehetetlenség mellett Viktória éjszakái is gyötrelmesen teltek, nem tudott aludni, napról napra érezte, ahogy teljesen elhasználódik az állandó éberségben. „Szilveszterkor hazaengedtek a kórházból, de nem sokáig örülhettem az otthon melegének, ugyanis két nap múltán visszakerültem, mert folyamatosan összeestem. Olyan infúzióra kötöttek, amelyik már tartalmazta a szükséges kalóriát is, de nagyon rosszul lettem, egész éjjel hánytam, és másnapra elvetéltem. Rettenetes állapotban voltam, egyre homályosabban láttam, károsodott a szemideg, a folyamatos fogyás miatt pedig sérült az idegrendszerem is, járni nem tudtam, a lábaim lebénultak.”

Viki élesen emlékszik arra a pénteki napra, amikor az ultrahang már nem mutatott szívhangot. Nem következett be spontán vetélés, műtéttel távolították el a kicsit a méhéből, de csak kedden, vagyis négy nap elteltével. A végelgyengülésben lévő kismama ekkor már nem látott semmit, sötétség borul a szemére. Teljesen magatehetetlen volt, pelenkázták, árnyéka volt régi önmagának. „Az abortuszt követően a neurológián feküdtem két hétig, majd másfél év rehabilitáció következett, amely magába foglalta az elengedhetetlen akupunktúrát, elektroakupunktúrát is.

Először járókerettel sikerült tennem egy-két lépés, majd lassan, fokozatosan két botot használtam. Bár nagyon gyenge voltam, azért végül csak sikerült egyedül is járnom, igaz, nagyon görbe testtartással.

 

De újra jártam, s ez mindennél többet jelentett, nem adtam fel egy percig sem. Kétszer Sopronban is voltunk neurorehabilitáción, vagyis harcoltam, harcoltunk. A látásom még most sem tökéletes, de már elviselhető. A periférikus látásom károsodott, ezzel együtt kell élnem. Az egész család segített, támaszaim voltak betegségem minden egyes percében.“

Viktória szülei elváltak még gyerekkorában, de az aggódó édesapa volt az, aki főzött rájuk, a nevelőapja az édesanyjával pedig rehabilitációra hordták, ugyanis ez egy kétemberes feladat volt. A férje szülei is mellette voltak, de az unokatestvérére és családjára is számíthatott, nagyon sokat köszönhet nekik is, pedig kicsi ikergyermekeket neveltek. A férje és apósa mindeközben építette a családi házukat, s egy percre sem adták fel a reményt, hogy egy szép napon minden rendbe lesz.

Hosszú idő elteltével, amikor már kezdte visszanyerni régi önmagát, Viki ginekológust váltott. Nem adta fel az álmát, hogy édesanya legyen. Erről viszont az orvosok nem nagyon akartak hallani. „A neurológus közölte velem, hogy legközelebb megtörténhet, hogy nem leszek ilyen szerencsés, és belehalok. Mivel senki nem tudta megmondani, hogy mi okozta ezt a betegséget, teljes volt a bizonytalanság. Majd elkerültem Feldmár doktorhoz, aki felvette a kapcsolatot azzal a pozsonyi docenssel, akivel együtt dolgoztak Brnben, a kutató intézetben.

Ő volt az egyetlen orvos, aki azt mondta nekem, hogy újra próbálkozhatunk, miután prágai professzorokkal is konzultált. Végül is abban egyeztünk meg, hogy ha bármilyen probléma adódik, nem haboznak, megszakítják a terhességet. Kéthetente Pozsonyba jártam az orvosaimhoz, mindent megtettem, megtettünk, amit kértek.

Voltak előírások, amelyeket rendben be kellett tartanunk, de könnyen teherbe estem. Közben Nyitrára jártam infúziókra, egészen a 23. hétig, mivel az első baba is akkor ment el. Ezek az infúziók arra szolgáltak, hogy megerősítsék a méhemet, ugyanis időközben kiderült, hogy az első terhességemnél az erek túlságosan gyorsan húzódtak össze a méhemben, és ez valamilyen ellenanyagot termelt. Állandó orvosi felügyelet alatt voltam, és természetes úton szültem meg a kisfiamat, Patrikot, aki most négy és fél éves. Egy igazi kis csodagyerek. Életvidám, kedves, barátkozó gyerek, aki sokat beszél, igazi kis „dumagép, vagyis mindenkit levesz a lábáról”. Ja, és nagyon okos. „

Viktória ma már tud beszélni a betegségéről. A diagnózis neve, amit annak idején megállapítottak nála, a Polyneuropathia, ami nem más, mint az idegrostok sérülése, elhalása. Leszázalékolták, de úgy tartja, a mostani állapota már kielégítő. Hálás a sorsnak, amiért túlélte a borzalmakat, s ha Patrikra néz, szerető anyaként vallja, megérte felvenni a harcot, hiszen  kisfia kárpótolja őket mindazért, ami történt vele.

Nagy Erika