Boldog emberként lépem át a hetvenedik életévemet – beszélgetés B. Kovács István gömörológussal

Motto:

„Soli Deo Gloria! Egyedül Istené a dicsőség!” (a reformátorok 5 hittételének egyike)

B. Kovács István régész, néprajzkutató 70 éves lett. Gömörben végzett tevékenysége az újkori gömöri régió jellemző arcává tette őt az emberek szemében. Sikeres munkásságáról, eredményeiről gazdag publikációs tevékenysége is tanúskodik. Sokan ismerték meg általa Gömört, az itt élő embereket, azok néprajzát, szokásait, ezért sokan, kedveskedve, egyszerűen gömörológusnak titulálják.

A Körkép.sk ebből az alkalomból kérdezte őt az életútjáról, munkájáról, sikereiről.

   

Hogyan kezdődött az életutad?

1953. július 4-én születtem a rimaszombati kórházban. Baraccán éltem 35 éves koromig. Kassán, a „magyar ipari”-ban érettségiztem, majd Budapesten, az ELTE-n végeztem néprajz-régészet szakot. A B betű a nevem előtt a szülőfalumra emlékeztet.

Milyen munkahelyeken dolgoztál?

Nyugállományba vonulásom előtt voltam muzeológus a Gömör-Kishonti Múzeumban, néhány évig igazgattam is az intézményt, dolgoztam a tervezett Honismereti Ház vezetőjeként a hajdanvolt, Juhász István vezette földművesszövetkezetben, Rimaszécsen, voltam egyetemi oktató a Konstantin Filozófus Egyetemen, Nyitrán, református gyűjteményi igazgató Rimaszombatban, és megbízott óraadó tanár a Tompa Mihály Református Gimnáziumban. Tevékenységem, szolgálatom táji kereteit a nyitrai egyetemi évek kivételével a szülőföldem, Gömörország határai jelentették. Itt vagyok itthon. Ez a hazám.

Szakmai tevékenységedből mire emlékszel a legszívesebben, különös tekintettel a publicisztikai tevékenységedre?

Végeztem régészeti kutatásokat egyebek mellett Méhiben, Sajógömörön. Az utóbbi helyen találtam rá az európai őskor egyik kiemelkedő emlékére, arra a rézkori istentriászra, amely ma Méhi község büszkesége. Feltárhattam Rimaszombat Főterét is. Gyűjtöttem a magyar szóbeliség még fellelhető emlékeit, igyekeztem felkutatni és bemutatni a magyar művelődéstörténet egyes ismert, kevéssé ismert, vagy éppen ismeretlen személyeinek, köztük Gömöry Olivérnek, Mikszáth Kálmánnak, Radnóti Miklósnak, Tompa Mihálynak a gömöri kötődéseit.

Megjelent több száz írásom, köztük 20 könyvem. A négy kiadásban is megjelent Gömörország c. könyvemet azt követően írtam, hogy 1995 elején kirúgtak a munkahelyemről, az utcára kerültem, állás és jövedelem nélkül. Szülőfalum népköltészetét egyetlen ember előadásában mutattam be, amely a patinás Új Magyar Népköltészeti Gyűjtemény c. sorozatban látott napvilágot. Elkészítettem egy antológiát Gömör-Kishont népköltészetéből, összeállítottam egy Tompa-breváriumot is. Gondoztam a Gömör-Kishonti Téka c. könyvsorozatot, s nem utolsósorban huszonegy éven át szerkesztettem a Gömörország c. folyóiratot.

Tudományos eredményeid közül mit emelnél ki?

Mindössze kettőről szólok most. Az egyik, hogy sikerült eloszlatnom a Rimaszombat kialakulását, korai történetét borító homályt. Új felismerés, hogy a település legkorábbi neve Chu[ri]a Szombata. A név előtagjának mai olvasata: Kúria. Ez arra utal, hogy itt az államalapítást követően egy királyi udvarház lehetett, a hozzá tartozó királyi kápolnával. A 12. század második felében a Hont vármegye részét képező erdőispánság egy része királyi adományból a kalocsai érsek kezére került, az egyházat pedig a II. Géza király által alapított, Szent István királyunkról elnevezett ún. szentkirályi keresztesek kapták meg. Ez utóbbi egy betegek ápolására hivatott ispotályos kanonokrend volt. Ugyancsak új felismerés, hogy az István kalocsai érsek által itt kiállíttatott 1268. évi oklevél nem Rimabányára vonatkozik – ahogy a magyar és szlovák történettudomány máig hiszi –, hanem a mai Rimaszombat első kiváltsága. A tatárjárást követően a kalocsai érsek az addig Rimabányán élő német aranybányászokat a bánya kimerülése miatt áttelepíti a Szombathely (Zumbothel) néven említett uradalmi központjába és biztosítja számukra a fehérvári városjogokat. 

A németek a Keresztelő Szent János oltalmába ajánlott templom körül alakítják ki saját településrészüket, amelyet a telepítő érsek nevéről Steffansdorfként, azaz Istvánfalvaként emlegetnek. 1271-ben már mai nevén, Rimaszombatként (Rymua Zumbata) szerepel. A névváltoztatás oka a két településrész, a magyarok lakta Szombathely és a német vendégek lakta Istvánfalva egy néven való megnevezésének a szándéka volt. Az egyesülés azonban hosszú ideig tartott. Ennek egyik állomása I.Károly királynak az 1334. évi kiváltságleve, amely a korabeli település egészére kiterjesztette a városi kiváltságot, a másik pedig a város mai címerének a bevezetése, amelyet II. Ulászló királytól kapott Rimaszombat a 16. század elején. 

A város címerének ma használatos színezése elhibázott. Rimaszombat valós címere: kék mezőben elhelyezett, arannyal és ezüsttel fegyverzett, fekete tollazatú ezüst sas. A fegyverzet a sas csőrét és nyelvét, illetve lábát és karmait jelenti. Ennek megfelelően a város eredeti és hiteles színei a kék és ezüst. Ezt a színkombinációt egyedül a város futballcsapata őrizte meg. A ma használatos fekete és vörös színnek semmi keresnivalója nincs a címerben, illetve zászlóban. 

És a második tudományos eredményed?

Megadatott számomra, hogy megmenthettem a szóbeli hagyományból azt az előadója által „vitézes mesének” nevezett anyagot, amelyről kiderült, hogy nem más, mint a két évszázada keresett, s elveszettnek hitt magyar hőseposz legteljesebb szöveglenyomata. Ebből helyreállítható nem csupán az eseménytörténet, de a pogány magyar világkép és istenpanteon is. Bebizonyíthattam, hogy a magyar művelődéstörténet két emblematikus emléke, az 1799-ben előkerült nagyszentmiklósi aranykincs 2. számú korsóján látható jelenetsor, illetve a középkori templomaink egy részében, köztük a közeli Rimabányán és Karaszkón is látható Szent László-legenda ennek a hőseposznak a képi megjelenítése. 

Emlékszem rá, hogy a rendszerváltást követően nagy igyekezettel vágtál bele Rimaszombat magyar emlékeinek a helyreállításába, felújításába. Beszélnél erről?

Nagy figyelmet fordítottam az emlékjelhagyásra. Ennek keretében tagja voltam annak a bizottságnak, amely 1989 novemberét követően javaslatot tett Rimaszombatban a közterületek átkeresztelésére. Így lett nekünk Tompa Mihály tér, Főtér, Bartók Béla utca, Hatvani István utca… Javaslatomra került vissza Tompa Mihály szobra a nevét viselő térre, s áll ma ott Petőfi Sándor egész alakos szobra. Az utóbbi esemény a legszebb, felejthetetlen példa tájainkon a közösségi összefogásra. Szerettem volna, ha a nagy költői triász harmadik tagjának a szobra is helyet kap a téren. 

Arany János szobrának a felállítását ugyan jóváhagyta az önkormányzat, az Arany János Emlékbizottság 2017-ben az elkészítéshez szükséges pénzt is jóváhagyta, ám a megvalósítás küszöbén a losonci műemlékvédő hivatal elgáncsolta. Nyílt volna alkalom később is, de sajnos politikai képviseletünk nem igazán tartotta az ügyet szívügyének. Említhetem még a rimaszombatiak által Petőfi-házként ismert Huszth-ház felújítását, de ide tartozik Radnóti Miklós radnóti szobrának a felállítása és Izsó Miklós zsípi emléktáblája is. 

Ezeken az akciókon milyen közegben dolgoztál, érezhetted-e a gömöri emberek segítségét?

Mindez, természetesen, nem egyetlen ember érdeme. Sok derék embertársam megtisztelő társaságában, különböző civil szervezetek, így a Gömör-Kishonti Múzeum Egyesület, a Csehországi és Szlovákiai Magyar Kultúráért Alapítvány célalapjaként működő Rimaszombat és Vidéke Polgári Társulás és a Simonyi Alapítvány keretében tettem mindezt. Közéleti tevékenységemről az Álomtitkárságom története c. könyvemben adtam számot.

Mit tennél hozzá még az elmondottakhoz?

Munkásságomért több elismerést is kaptam, köztük a Magyar Örökség Díjat, Széchenyi Ferenc Díjat, Magyar Arany Érdemkeresztet, a Magyar Kultúra Lovagja címet, az Erdélyi Zsuzsanna Díjat és megkaptam Rimaszombat Város Díját is. Mindezt azonban nem végezhettem volna el, ha az Úr nem irányítja lépteimet, ha nem áld meg olyan feleséggel, aki mindenkor, a legnehezebb időkben is támaszom volt, ha nem segítenek gyermekeink, Szabolcs és Hajnalka, akik négy unokával, Mátéval, Bíborkával, Vincével és Dorkával ajándékoztak meg. Boldog emberként lépem át a hetvenedik életévemet.

Soli Deo Gloria! Egyedül Istené a dicsőség!

Köszönöm a beszélgetést.

Mede Géza

A képek B. Kovács István archivumából valók