Hazafelé

Az irodalomban megannyi helyen szó esett már az utazás varázsos élményéről. A vonatozásról, a szikrázó tájak emlékéről s a sok száz kilométerek leküzdéséről. Kosztolányi Esti Kornéljában egy egész fejezetet szentelt a vonatút misztériumának, s akadtak már olyanok, akik lapjukban egész tematikai számban taglalták az utazás élményét.

Fantáziám nekem is megmozgatta, mivel az elmúlt évek során néha-néha végtelennek tűnő vonatútjaim során már megannyi ezer kilométert magam mögött hagytam.

A régi vonatfülkék sajátos, mindent átitató szaga és hangulata, a kattogó vonatkerekek és sínek zaja, a megannyi emberi találkozás élménye mind-mind itt él tudatomban és érzékeimben, s eleven élményük versfüzérre ihletett engemet. Egy éjjeli pozsonyi utazás s egy budapesti zötykölődő vonatút érzései hevernek e sorokban, mindez felöntve egy adag ábránddal s egy képzelt gőzmozdony zajos képével.

A beszállás nyugtalanságától egész a megérkezés simaságáig…

   

I.

Panaszrágta vén szerelvény olaj-bűze leng körűl,

S megroskadt bús kabinjában  sorvadt magány szenderűl.

Társam csak a vagonoknak terjengő szép vágy szaga,

Amely éltet, míg a vonat lassan elindúl haza.

II.

Úton – erdőn, mezőn, pusztán

És a lilás hegyeken,

Félig lehúnyt pillák mögött

Mind a volt kint feledem.

Új ábrándok jőnek akkor,

Vágyálmok és szerelmek,

Remények és furcsa képek,

Neszek, színek emelnek.

Bibor színű lepel borúl

Nesztelenűl az égre,

Míg vonatom szilaj füttyel

Általsiklik az éjbe.

Teste feszes, ablakából

Még halovány fény derűl,

És körötte a hűs este

Ezer vággyal elvegyűl.

III.

Majd hirtelen siketitő zaj rázza meg fülemet,

Furcsa neszek, új megálló, ismeretlen emberek.

Kendőt látok, szép bőröndöt, „Üdvözlégy“ – et, csókokat,

Egy búcsúban mennyi élet, mennyi bőrönd, hangulat!

IV.

Szép leányka száll be hozzám,

Karcsú, derűs, szende, szép,

S én persze, mint ahogy illik

Jókedélyűn segiték.

Fölpakolom gyönge kézzel

A leánynak bőröndét,

És egy percre – véletlenűl-

Megérintem kis kezét.

Leülünk, épp szemtől szembe,

Feltűnő tán nem vagyok,

S amit látok, attól szemem

Csak még inkább felragyog.

Kis táskája az ölében,

Melyből kincset vesz elő,

Esti Kornél csügg kezében,

S találgatom, hogy ki Ő.

V.

Olyan szép, hogy Istenemre nem láttam még ilyet én,

S egy órának elmúltával fáradtság gyúl a szemén.

VI.

Elaludt már és én nézem

Mint valami szép csodát,

Ábrándozva tekintve Őt

Elhalkúl a zord világ.

Nem hallom én zajongását

Bús vonatomnak se már,

S engemet is, ahogy a lányt,

Álmaimnak kincse vár…

 VII.

Majd fölriaszt az érkezés,

S amit látok, fájlalom,

Látom, hogy a lány künn áll már

A vén pályaudvaron,

És már virrad, lassan én is

Megérkezem haza, bár

Örülnék, ha volna miért

Maradnom, de nincsen már…

VIII.

S leszállok én, miképp a lány, várnak reám már nagyon,

És a lányka emléke, hogy elvesszék, én nem hagyom.

Kerepesi Igor