Búcsúzóul

Ez alkalommal, -utoljára-, ismét a múltba tekintek, hogy rövid verses összeállításommal búcsúzzak kedves olvasóimtól.

Olvasóimtól, akik időről-időre figyelemmel kisérték költői szárnybontogatásaimat, s azoktól is, akik csak néha-néha olvasták soraimat. Olvasóimtól, akiknek remélem, sikerült verseimmel néhány jó pillanatot szereznem, s akiket, remélem, akadt költeményem, mely kicsit is megérintett.

Nem visszavonulni készülök, csak a líra az, melytől egy időre megválok. Szükség van egy kis mentességre.

Búcsúzóul régebbi verseim tárom Önök elé, melyeket korábban már olvashattak, s melyek igen közel állnak szívemhez, s ráadásként egy még sosem publikált költeményemet.

Jó szórakozást hozzájuk…

   

I.

Sztambul felé robogtunk…

Sztambul felé robogtunk már,

Emlékezel rá, kicsim?

Kábult éjjel sötétjében

Viharverte vad kocsin.

Szende-sűrű fenyvesek közt,

Magas kéklő szirteken,

Gőzhajtotta vasparipán,

Szép Orient Expreszen.

S amíg kocsink bú panasszal

Ölelgeték fenyvesek,

Mély-vörös szín örömmámor

Hatotta át lelkemet,

Olyan forrón öleltelek

Magamhoz, mint soha még,

S kisleányos zavarában

Elpirult a szürke ég.

Kövess minket a Facebookon is, plusz tartalommal!

II.

Őszi éj

Ráfeküdt a Hold az Éjre,

Aranyfénnyel fonta át,

És az Úr, mint szép ruhára,

Égre fűzte csillagát.

Ám az Éjjel hűs hevében

Még a Hold is reszketett,

Amíg végűl sötét felhők

Fátyolába rejtezett.

S mint a porszem, szállt az idő,

Kristályhava meg sem állt,

Míg hirtelen minden álmom

Észrevétlen ködre vált,

S egy útszéli fogadóban

Fölsejlett a fény dala,

Eltakarni látszott azt is

Egy fa rozsda-fátyola.

Belébújtam kabátomba,

Sikoltott az őszi szél,

Mint a gyermek, félelmében,

Reszketett egy kis levél.

Botladozva lépett árnyam,

Leszállott a csend pora,

S szívéről már álmát rázta

Le egy új nap hajnala.

III.

Ígéret

Nem tudlak én jól szeretni,

Mást sem igen, úgy hiszem,

Ezért, hogyha bántottalak,

Bocsáss, drága, meg nekem.

Megígérem, kitanulom

Szépen én a szerelmet,

S remélem, hogy évek múltán

Reám bízod szívedet.

Reám bízod újra szíved,

Ahogy tevéd mostanig,

S rá vezetsz majd ama útra,

Hol a hűség lakozik.

S nem követek el még egyszer

Akkor már én oly hibát,

Hogy ellököm magamtól

A kezedet és pici szád.

Mert az volt a csodám nékem,

S adott enyhet, szárnyakat,

Ezért most is, távol tőled

Vigyázlak és áldalak.

Ne olvasd hát majd fejemre

Hogy miért is mentem el,

Hidd el nékem, választ adni

Nem tudna e zord kebel.

Nem tudna ő választ adni,

Nem biztos, hogy volna ok,

Lesütvén a szemeimet

Én csak egy, mit mondhatok:

Azt, hogy ily a férfiember,

Hajtja kaland, vér, a vágy,

S nem tiszteli azt, hogy

Otthon vár reá egy meleg ágy.

Kerepesi Igor

Költőnk korábbi verseit az Irodalom rovatban találod meg.

Ne maradj le semmilyen újdonságról – kövess minket Facebookon, Twitteren, és Tumblren is! Ha pedig kíváncsi vagy a szerkesztőségi kulisszatitkokra, látogasd meg Instagram oldalunk!