Amikor a Kutya költői (vagy keltői?) hangulatban van.
Lampl Zsuzsanna írása.
A panyicska már napok óta titkolt előlem valamit. Még többet enyelgett velem, még többet lászkázott, mint máskor, de azt hiszi, szegény falat, hogy engem át tud verni?! Különben is új szaga lett. Az ő szaga mellett volt egy másik szag is, amit nem ismertem. Hát ma megismertem. Mert a panyicska reggel bűntudatos arccal bejelentette, hogy jön egy férfi, akivel ő már egy ideje találkozgat. Ebek ege, csak nem fogja elfoglalni a helyemet a duplaágyban? Ez jutott eszembe, de a panyicska máris nyugtatni kezdett. Meglátod, barátok lesztek, de úgyis te maradsz az én igazi lászkám, mondta, és hevesen megcsókolta nyálas pofámat. Hogy miért nem tudok én királyfivá változni, gondoltam magamban. Milyen boldog lenne a panyicska, meg talán én is. De aztán rájöttem, mi a baj. Az, hogy nem vagyok béka.
Kicsit elkámpicsorodtam, hogy mi lesz velem, mert azt mégsem tehetem, hogy körbepisálom az ágyat, mert hátha a kanember is körbepisálja. Aztán lenne a panyicskának két pisás. Nem, ennél sokkal jobban szeretem őt. Elvonultam gondolkodni. Egyszercsak húsillat csapta meg az orromat, pontosabban orrbavágott, mert a panyicska ritkán készít húst. Attól tart, hogy tele van antibiotikummal és hormonnal, főleg férfihormonnal, és ő nem akar megférfiasodni. Én nő vagyok, tudod lászka? Nő, vumen, zsena, frau, nem adrenalin, tesztoszteron, meg ilyesmik. Óh, hús! Nyers hús! Már nem vagyok bús, hozzád száll szívem öröme, te finom nyers gödölye. A gödölyét csak a rím kedvéért mondtam, mert azt sem tudom, milyen a gödölye, még sosem ettem, s talán látni sem láttam.
Kövesd a Körképet a Facebookon is, plusz tartalommal!
Befutottam a konyhába, s nicsak, a panyicska tényleg nem gödölyét készített, mert azt nem ismerem, amit viszont készített, azt ismerem. Őrülthús volt a tálban! Ahh, mindjárt jön az én percem! A panyicska őrültborsot is tesz az őrülthúsba, aztán abból csinál húspogácsákat. S mivel ritkán készít húst, és ritkán használ őrültborsot, mindig tüsszögőrohamot kap. Ezért kimegy a levegőre, és akkor jön el az én percem, gyorsan felágaskodok, kikapok az őrülthúsból egy darabot, onnan, ahova nem jutott őrültbors, nehogy megőrüljek, mert lehet, hogy embernél ez csak tüsszögést okoz, de ki tudja, mit okozna egy állatnál, még ha egy ilyen szép termetű és fejlett izomzatú állat is, mint én vagyok, tehát lopok a húsból és gyönyörűséggel befalom… Ezúttal is így cselekedtem, csak mivel több volt a hús, mint máskor, biztosan sokat eszik az a kanember, többet csentem belőle magamnak. Ha nekem elég, elégedjen meg vele ő is. A betolakodó. Az ötödik kerék. A nyolcadik utas. Vrrr….
Szóval ettem egy jót, a panyicska izgalmában észre sem vette, nem mintha máskor észrevette volna. Vagyis jól kezdődött a nap, de azért továbbra sem voltam oda attól az ismeretlen kanembertől. Délben aztán megérkezett. S amikor belépett és meglátott, azt mondta: micsoda pompás kutya. Pompás! Hát nem szép szó? Nem szép kezdet? Akkor megnyugodtam, s eszembe jutott, ki beszél itt barátságról? Elvileg lehetséges, hogy ezután nemcsak egynek, hanem kettőnek leszek a lászkája. A jelek erre utaltak. Amikor enni kezdtek, a kanember adott nekem egy nagy darab sült őrülthúst.
A panyicska tiltakozott, hogy ez egy törzskönyvezett, minőségi kutya, de azt mondta neki az ember, akár minőségi, akár nem, akár törzskönyvezett, akár nem, persze hangsúlyozom, hogy törzskönyvezett meg minőségi (ezt azért mondta, mert a panyicska kezdett megsértődni, hogy kétségbe vonja a származásomat), de ez egy kankutya, kell neki a hús. Én sem tudnék salátán élni, mindjárt elpárologna ereimből a tűz. Hát ilyen szépen beszélt a kanember, bár a tűz helyett mondhatta volna inkább, hogy túz, mert az jobban rímel a húsra, hiába, ma ilyen költői hangulatom van. Másképp mondva poétikus. Talán egy költő veszett el bennem. Időnként legalábbis. De ne okvetetlenkedjek, jól beszélt az ember, a panyicska is abbahagyta a sértődést, és nekem is belopta magát a szívembe.
Ebéd után elvonultak pihenni, legalábbis ezt mondták, de nekem valahogyan megsajdult a szívem. Csak egy pillanat volt, gyorsan jött, gyorsan el is múlt. Nyugalommal és hússal eltelve kifeküdtem a teraszra. Méhek döngtek, pillangók röpködtek, s ahogy ott feküdtem, arra gondoltam, vitézek, mi lehet e széles föld felett szebb dolog az végeknél… És eszembe jutott, hogy vajon mit jelent az, hogy végek. Én okos, törzskönyvezett kutya vagyok, ezt mégsem tudom. Még ha az lenne, hogy végéknél, akkor talán érteném, mert a végék a második szomszédok, bár ennek sem lenne sok értelme, mert a végéken meg nincs semmi szép, még ebet sem tartanak, csak egy ronda nyávogó dögöt. De hát a költő saját látásmóddal rendelkezhet.
Tényleg, a költő. Ki is a költő? Rémlik, hogy valami bébé. Bár… A bébé az egy nő, aki állatokat véd, valahol Franciaországban. A panyicska mondta, hogy valamikor szép volt, amikor 1956-ban az isten megteremtette a nőt. Nem is értem, miért mondják azt, hogy Éva volt az első nő, amikor a bébé volt az. Hát okos kutya vagyok, de mindent én sem érthetek. Burjánoztak a fejemben a gondolatok. Remélhetőleg csak azok és nem a sejtek. Nem akarok úgy járni, mint a szomszéd Hector, a rövidlábú. Valami agybajt kapott, mert a gazdái sokat mobiltelefonálnak, és őt is többször beleugattatták a mobilba, és állítólag sok sugárzás érte a fejét.
Visszatérve a kellemes teraszon való kellemes hentergéshez, úgy döntöttem, átírom a verset, és jólesően végigtekintve kis birodalmamon mondám, vitézek, mi lehet, e széles föld felett szebb dolog az sztékeknél, igen, ez az, marhajó rím, és akkor egyszeriben újra belémvágott az az érzés. Az a szívsajdulás. És eszembejutott, hogy énnekem miért nincs párom. Vauuuuu…. Nekem is kell valaki, akivel megoszthatom örömömet, bánatomat, granulátomat. Elszomorodtam. Aztán visszazökkenve magamba eszembejutott, amit a panyicska szokott mondani, hogy ezt a hús teszi, a sok hormon, adrenalin, tesztoszteron, attól jött rám a depresszióhullám. De ha jött, majd elmegy. Távozik a hús, elmúlik a bús/ hangulat. Igen, nagyon megy ma nekem ez a verselés, jutott eszembe, és megint jókedvre kerekedtem. Gondoltam, szundítok egyet.
Már majdnem lecsukódott a szemem, s egyszeriben mit látok? A kvádri mellől lopakodik egy dög. A kvádrihoz még annyit, hogy amióta a panyicskával élek, mindig ugyanazon a helyen feküdt a fűben, mármint a kvádri, de a panyicska múltkor be akarta vinni a lakásba, mert valami dúitjórszelf veben látta, hogy milyen trendový éjjeliszekrényt lehet belőle csinálni, és ő is akart olyat. Megfogta, de le is kellett neki tenni, mert nehéz volt. De már kimozdította a helyéről, és akkor elkezdett sikítozni, mert tele volt azzal a, hogyishívják, nekem sem jut mindig eszembe a megfelelő nyelvű szó, nahát azzal az inszekttel volt tele a kvádri alatt a föld, ide-oda rohangásztak, mint aki megveszett, a panyicska meg visított, hogy lászka, lászka nyechoty szem, fülbemászók, fuj!
Persze odamentem. De nem volt semmi ennivaló. Lehet, hogy van bennük fehérje, de húsuk nincs egy szem se, hát ott is hagytam őket. A panyicska persze meggondolta az éjjeliszekrénydolgot, otthagyta a kvádrit kimozdítva. Azóta is ott áll. És ahogy mondám vala (ugye, milyen szépen mondottam vala?), megjelent mellette egy dög, közérthetőbben egy macska. Fejemet fölemeltem (vala), füleimet fölszegtem, és szigorúan mordultam egyet. Vala. Vagyis nem vala, ide az nem passzol. Szóval rávicsorítottam. Megmutattam neki a legkegyetlenebb, legvérfagyasztóbb mosolyomat. Asztalaviszta bejbi! Ettől szoborrá merevedett. Lecövekelt a szürke kvádri mellett. Egy randa sötétszürke macska. És bámult rám azokkal a kővé dermedt zöld szemeivel.
Nem the end, mert folytatása következik (vasárnap).
Nyitókép: bp.blogspot.com
A sorozat korábbi írásai:
Ne maradj le semmilyen újdonságról – kövess minket Facebookon, Twitteren, és Tumblren is! Ha pedig kíváncsi vagy a szerkesztőségi kulisszatitkokra, látogasd meg Instagram oldalunk!
Megosztás:
Tetszett önnek ez a cikk?
Kattintson az alábbi gombra vagy a kommentek között bővebben is kifejtheti véleményét.
