Mért fogy minden szavam s hangom
El, ha írni, szólni kell
Arról, ami szívem táját
Boldogsággal tölti el?
Mért csupán a Szomorúság
Ébreszt bennem rímeket,
S mért az Öröm az, mit mindig
Kínos hallgatás követ?
S ez Örömnek mért nem tudok
Emlékművet emelni?
Mért kell hagynom mindahányszor
Emlék nélkül elveszni?
Mért nem lep meg tehetséggel
Jósorsomban is az Ég?
(Tudjak írni, hiszen volna
Bőséggel mit mondjak még!).
Nem szeretném, hogy elvesszen
Bármi fontos pillanat,
Legyen – vágyom – örömömből
Mi emlékként megmarad!
Mert nem sejtem, meddig lesz még
Vendégem e Jókedély,
Félek, elmúl, s Szó se marad
Többé, mi róla regél.
Olyan lesz, mint egykor csodás,
Mára torzó szobor csak,
Melyet súlyos esők, vihar
S barbár hordák tépáznak.
S olyan lesz, mint mély erdőben
Halványuló ősi nyom,
Melyet végképp s mindörökre
Elmosnak egy hajnalon.
Kerepesi Igor
A szerző további versei és írásai itt olvashatók.
Megosztás:
Tetszett önnek ez a cikk?
Kattintson az alábbi gombra vagy a kommentek között bővebben is kifejtheti véleményét.
