Árnyalatok 02 – Erőtlen

Oly erőtlen minden szavam,

Fakó, ócska s fénytelen,

S nincs mód rá, hogy kifejezzem,

Mi gubbaszt a szívemen.

És így némán tűröm csak, mert

Szólalni már nem tudok,

   

Hogyha rajtam félelem vagy

Féltékenység átrobog.

Üres lettem, s rajtam huzat,

Hideg szellő suhan át,

S az is csupán sok kacatot,

Kihűlt, hideg szobát lát.

Félelem él bennem mélyen,

Sok, nyugtalan szívverés,

És az emlék, színes emlék,

Amely most már túl kevés.

Mert ki vagyok, emlék csupán,

Számtalan sok színes kép,

Villanás, mi hogyha hívom

Leple mögül előlép,

Kísértet, mely színes ugyan,

Célja mégis egy marad,

Egykor volt víg-örömökkel

Keserítni napomat.

És ha emlék mellett talán

Lehetek még egyéb is,

Sok-sok álom vagyok csupán,

Sok távoli, sok hamis,

Sok álom, mi való soha

Nem lett félelmem miatt,

Sok álom, mi rossz pályára,

Téves utakra szaladt.

És sok bűnös vágy és érzés,

Bűntudat és sok átok,

(S magamban már vágyat, erőt

Oly keveset találok),

Kínzott-sebzett kapcsolatok

Bántják, dúlják lelkemet,

És előlük menekülni,

Próbálok bár, nem lehet.

És mi százszor hiba volt, azt

Ismét elkövettem én,

Inthetett a múltam ujja

Feddve, kérdőn énfelém,

S mert hibámból sok év alatt

Szinte sosem okultam,

Ezért volt ily göröngyös és

Hosszadalmas, nagy utam.

Remélni csak, hinni tudom:

Végre bölcsebb lettem én,

És javítni életemen

Van még időm, van Remény,

S hogy talán e magány-úton

Tovább mosttól nem megyek

Talán végre okulok majd,

Talán végre jó leszek

Kerepesi Igor