Árnyalatok 06 – Mintha

 

Élek, mint ki életeknek hosszú sorát éltem le,

Fáradt vagyok s nem segített még a lányok szerelme,

Ölelhettek, nem feledtem mind a gondot, ami tép,

Gyötrődtem, míg forgott-futott untalan a nagy kerék.

 

S verset írva vártam mindig, hátha más lesz egy napon,

Mindaz, ami életem, és tovatűnő sok napom,

S kísértett az érzés bennem: magam mögött mit hagyok?

Nem a rosszak tettek tönkre: Ellenségem én vagyok.

 

Egy hatalmas görcs a lelkem, fáradtságom fojtogat,

S nem tudom már felismerni valóságom s álmomat,

Mert valótól távol álló érzések a társaim,

S egy hatalmas végtelenné folytak össze napjaim.

 

Mint a részeg, kóvályogva egyik naptól másikig

Életem egy furcsa álom, mi már semmit nem tanit,

Szemem vak és oly erőtlen minden izmom és tagom,

Álmom lassan mind elveszik, s én csak nézem és hagyom.

 

Kacagnom kell néha már az egykor volt szép álmokon,

Hisz magamban sokszor kellett már és kell még csalódnom,

Valóságtól oly távoli önkép, mi élt fejemben,

(Hogy ne kéne néha-néha magamon is nevetnem?)

 

Ámde mintha lassan végre elfogadni kezdeném,

Azt ki bennem mélyen él, a tagadások rejtekén,

Azt kit eddig, mint mostohát, én magam sem szerettem,

(S ne tudjam még én se létét), nagyon mélyre temettem.

 

Kerepesi Igor