A szerző mint szövegember és tótumfaktum – Könyvbemutatók

Nyitókép: Tóth László Facebook oldala

Nagy érdeklődés mellett mutatták be A világ közepe és a Hagyomány és identitás című köteteket a Dunaszerdahelyi Csallóközi Könyvtárban november 3-án az igazgatónő, Lacza Ilona és Hodossy Gyula József Attila-díjas költő, az SZMÍT elnökének felvezetésével.

Tóth László számtalan műfajban kipróbálta magát, versek mellett többek között írt monográfiákat, drámát, bábjátékot, tanulmányokat, esszéket. Írt gyerekeknek szóló könyveket, interjúköteteket, és publicistaként is elismert.

   

A Hagyomány és identitás című könyvét olvasva kitűnik, hogy „sajátos szemszögből vizsgálja azt a száz évet, ami a könyvben foglaltatik”. A hagyomány és identitás nem egyszerű téma, el lehet rajta gondolkodni, hogy a kettő miként is hat egymásra.

„Azon kell elgondolkodni, hogy a hagyomány megteremtheti-e az identitást, vagy éppen elszakít tőle, összeköt-e nemzedékeket, vagy a hagyomány kopása az identitást is elkoptatta.”

Tamási Orosz János költő, szerkesztő, a kötet méltatója szerint Tóth László a majd hatszáz oldalon

„önmagával szemben is kíméletlenül dolgozott húsz éven keresztül”,

s ennek eredményeként foghatja kezébe az olvasó a Magyar Napló Kiadó új sorozatában, a Rádiusz Könyvekben megjelent, a „magyar irodalomban egyedi, átfogó erejű kötetet, amelyben a (cseh)szlovákiai magyar irodalom és történelem Trianon utáni száz évének legfontosabb kérdései, törekvései olvashatóak”.

A könyvbemutatón a szerző bővebben kifejtette azt is, hogy „egész élete tulajdonképpen a tévedések, vagy rajtuk kívül eső, tőlük független dolgoknak a szövevénye”. S hogy a jelenlévők megértsék azt, hogy mire is gondolt, felolvasott a Magyar Naplóban ez év áprilisában megjelent interjúból, amelyet Zsille Gábor készített vele „Egyszer csak a vers elkezd engedelmeskedni…” címmel.

„Édesapám magyar állampolgárnak született egy (Rév-)Komárom melletti faluban, Izsán, még az Osztrák–Magyar Monarchiában, 1917-ben. Édesanyám viszont már csehszlovák állampolgárnak Csehszlovákiában 1926-ban, noha szintén Izsán – a falu lemaradt a trianoni Magyarország területéről, mivel a Duna határfolyó lett.

1939-ben azonban, amikor az ezzel szintén csehszlovák állampolgárrá vált édesapám úgy döntött, hogy a szegénység elől Budapestre megy munkát találni, Izsa már újból Magyarországhoz tartozott, azaz ő is újfent magyar állampolgár lett. 1947-ben viszont, amikor édesanyám őt választotta férjéül, az időközben megint Csehszlovákiához került szülőfalujából – ezúttal állampolgárságától megfosztott magyarként – utánament a magyar fővárosba, hogy ott ő is magyar állampolgárságot kapjon. 1949-ben így születtem én Budapesten magyar állampolgárnak.

Édesapám 1954 húsvétján történt halála után azonban anyám azt gondolta, visszamegy velem az egész életükben szülőfalujukban élő, ám hol monarchiabeli, hol csehszlovákiai, hol magyarországi, hol pedig jogfosztott, azután újból csehszlovákká lett szüleihez Izsára. Az erről szóló hivatalos irat szerint a „magyar állampolgárság kötelékéből” 1954. október 11-én mindketten „elbocsáttattunk”. Ám a csehszlovák állampolgárságunkat csak december 29-én kaptuk meg, azaz ötévesen így lettem először hontalan.

Másodszor pedig akkor, amikor 1986 nyarán Husák elvtársék posztsztálinista Csehszlovák Szocialista Köztársaságából visszatelepültem szülőhazámba: Kádár elvtársék akkor már valamivel vidámabb barakkjába, a Magyar Népköztársaságba. Ideiglenes személyi okmányom „Szülőhelye” rovatában az állt: „Budapest”, az „Állampolgársága” rubrikában pedig az: „Hontalan”. Szép, ugye? Az ember a saját szülővárosában hontalan…

Hogy tovább „ragozzam”: édesanyám már Szlovákiában halt meg, bár Izsán. Én pedig, már vagy tizenöt éve, új családommal szintén Szlovákiában élek, magyar állampolgárként: három gyermekem közül kettő még Csehszlovákiában született, a harmadik viszont már Szlovákiában, de mindegyikük a Csallóközben.

Én nem Pozsonyt, hanem még mindig Prágát tartom – Budapest mellett – a fővárosomnak, és az életem első három évtizedében kialakult alapvető identitásom még mindig ahhoz az országhoz – Csehszlovákiához – köt, amely már harminc éve lekerült a térképről. Így hát csoda, hogy egész életemben, de már szüleim életében is, mindenütt egy kicsit idegen voltam?”

Tóth Lászlónak szintén a közelmúltban jelent meg A világ közepe című könyve is a Gondolat Kiadónál. Ebben a kötetben az elmúlt több mint fél évszázadban íródott, és sok esetben a szerző által már elfeledett szépirodalmi írásai olvashatóak. Tamási Orosz János kiemelte méltatásában, hogy „…a szerző – a szövegember, a tótumfaktum – régebbi szövegeket, részben általa is elfeledett kisprózákat, töredékeket, dialógusokat és monológokat szerkesztett egybe, két-három eleve színpadra szánt egyfelvonásossal.

Élcelődhetnénk, hogy szerzőnk, lám önmaga felügyeli életműve kritikai kiadását; itt azért közbe szúrom, hogy ehhez alapos figyelem szükséges, mert például a wiki szócikk meg sem említi azt a Fábry-fordításkötetet, amiről én közel negyven éve már recenziót írtam; bocsánat, a kötetnél maradva – miért is kell ezt a könyvet közel helyeznünk a Tóth-életmű közepéhez?

Egyszerű: szemet szúróan lebben itt föl a fátyol, lepleződik le az ördöglakat titka. Mert épp az írások patinája mutatja meg számunkra azt, hogy a szerző számára mennyire fontos a nyelv titkainak megfejtése, a hangzók összerakásának, a szó és a csönd dinamikájának megértése”.…a kötet tartalma leginkább a beszélhetnékből fakadó szerkesztett szövegek interpretálása; olyan műfajokban, amelyekben egyszerűen képtelenség megkerülni a nyelvet, mint formát.”

Pár éve olvastam Tóth László nyilatkozatát, miszerint: „Megcsináltam, 2023-ig (73 éves koromig – családomnál ez a kritikus év), évente miket kell(ene) befejeznem,  ha sikerül, akkor volt értelme eddig is,  ha netán lenne még utána, az már a terven felüli ráadás.”

Megcsinálta. Fiatalos lendülettel, alapos felkészüléssel, tanulással, kutatással. Ismerve eddigi munkabírását, a terven felüli ráadás sem várat sokáig magára.

Nagy Erika