Kerepesi Igor: Novum 08 – Menedékem

Súlytalannak érzem magam,

Zavartnak, ha nem vagy itt,

Távolléted fölszítja mind

Lelkem fáradt gondjait,

S arra vágyom csupán: ölelj,

Bújj, és becézz, ahogy én,

   

S lobban akkor talán bennem

Újabb édes, szép remény.

Mert ha nem vagy, hiány jár át

És hiányzik mosolyod,

S az az édes és szemérmes

Vágy, mi benned ott ragyog.

Hiányolom, ahogy szeretsz,

Azt, ahogyan csak te tudsz,

S minden apró semmiségről

Tudd, eszembe csak te jutsz!

S Hiányolom ölelésed,

És a drága illatod:

Dús és buja levendulát,

Lédús, gömböly-narancsot,

És a tested békességét,

Kikötői nyugalmát,

Mely, mikor bújsz, éber-álom

Áldásával ölel át.

S tép a vágyam, dúl és zajong,

Menekülnöm nem lehet,

Nem szabadna, mégis vágyom

„Kettesben” és „csak veled”,

S nem tudom, hogy hová fussunk

Kérdések és bűn elöl,

Vélemények dús örvénye

Óhatatlan megjelöl.

S nem tudom. Mondd, van megoldás?

Zavart vagyok, nem lelem,

De azt tudom, boldogít, ha

Szemem rajtad megpihen,

Jó, ha érzem, valós vagyok,

Életem nem képzelgés,

Ám ez csupán pár pillanat,

Egyelőre túl kevés.

Mert üresnek érzem magam,

Sutának, ha nem vagy itt,

Súlyosabbnak akkor lelkem

Fáradt, régi átkait,

S arra vágyom csupán, engedj

Mindig kissé közelebb,

S legyél nékem menedékem,

Míg én otthonod neked.

Kerepesi Igor