Szigligeten szunnyad szívem,

Ott szendereg szegény még.

S most is olyan édes-keserv,

Tajték, furcsa lázban ég.

Oly örömben, bál-ruhában,

Miként nyáron, ott velünk,

Mikor hazánk hotelszobánk

És az ágyunk volt nekünk.

 

S mikor bőség, ízár ölelt,

S napfényittas sok virág,

Felhőt terelt lenge szellő,

S úgy fodrozta kis ruhád,

S vártad, szóljak, hátha szívem

Volna oly, mit vallana,

(Villánk fölött rókadűló,

S rókadűlőn kápolna).

 

És az a hely jelenem még,

Álmaimban visszajár,

S elképzelem mindig újra,

Nem múlt még el az a nyár,

S módomban áll újra élni

Mind, mi kedves volt nekem,

S társként akkor, minden estén,

Itt vagy most is még velem.

 

S gondolatban, bús fejemben

Való lesz, mi elmaradt,

Földig érő szép ruhában

Állsz előttem, hallgatag,

Hajadban, kis gesztenyécském,

Mezővirág koszorú,

Nincsen ottan, csak mi ketten,

Szülők és a két tanú.

 

S néhány barát, kémlelően,

S szende-vágyva néz reánk,

Kutatja a göndör mosoly

Mögött rejlő szép talányt,

S kéz a kézben kápolnánkból

Kacarászva úgy futunk,

Magunk mögött derűt csak

S göndör dús mosolyt hagyunk.

 

Így él hát a fejemben az,

Mi a miénk nem lehet,

És még most is enyém szíved,

Arcod most is rám nevet

Éjszakánként mellém bújsz,

Derekadat karolom,

S teraszunkon ülve látom,

Hogy mosolyg a Balaton.

 

Kerepesi Igor

 

Megosztás:

Tetszett önnek ez a cikk?

Kattintson az alábbi gombra vagy a kommentek között bővebben is kifejtheti véleményét.

Ön lehet az első aki a tetszik gombra kattint!