Elcsitul, majd újra támad,

Ezredszer is belém mar,

Bűnöm éget, s mulasztásom

Lelkem mélyéig kapar,

Kételyem, mint tónak medre,

Ismeretlen, sötét, mély,

S egykoron volt Napsütésem

Lomhán takarja az éj.

 

Kínoz már a sok-sok átok,

Hasogatja bőrömet,

Múltam kötélként szorítja,

Vájja, gyötri szívemet,

Visszahozni azt, mi elmúlt,

Remélném, de nem tudom,

Nem marad más: egybeveszem

Kéjeim és bánatom.

 

S végignézem, míg örömre

Más párjaként találsz majd,

És a vágy, mi hozzám fűzött,

Másnak mellkasára hajt,

S visszatér a rég-mederbe

Ismét ez a bús világ,

S nem marad más, mint merengni,

Emlékezni majd terád.

 

Kerepesi Igor

Megosztás:

Tetszett önnek ez a cikk?

Kattintson az alábbi gombra vagy a kommentek között bővebben is kifejtheti véleményét.

Ön lehet az első aki a tetszik gombra kattint!