Palya Bea koncert Dunaszerdahelyen

Az alábbiakban szonnya vendégszerzőnk írását közöljük.

Palya Bea egy jelenség. Néhol irigylésre méltó, néhol lelkesítő, néhol meghökkentő. Van, hogy nehéz hozzá kapcsolódni, és olyan is van, hogy azt gondolja a hallgató, hogy csak angolul ne énekelne, de összességében inkább pozitívan elgondolkodtató, lelket mozgató.

Január 17-én, szombaton a Dunaszerdahelyi VMK-ban részesülhettünk néhányan mindebből. Mellesleg, január 30-án ugyanezt a műsort hallja a közönség a Carnegie Hallban is.

„Palya Bea egy őserő” – hangzott a meghívás. Nekem pont valami őserőkkel való találkozásra volt szükségem, igent mondtam hát. Igen, őserő valóban: hordoz, mozgat, megmutat, és még talán meg is tréfál olyan elemi energiákat, amit kevesen. És mindezt olyan szemérmetlen, a szégyen legkisebb szikrájától is mentes módon, hogy akik a közönség soraiban ülve közelébe kerülnek ennek a hurrikánnak és nincsenek hozzászokva ehhez a nyelvhez, lányos zavarukban megborzonganak, és túlzónak érzik azt az intimitást, amibe az énekesnő beleláttat. Hogy kik közötti intimitás? Hát ő és a zene, ő és a népzenével üzenő ősi emberi erők, ő és mindazok, akik továbbadták évek hosszú sora alatt a dalokat és a bennük rejlő üzeneteket.

Nem sokat tudok arról, hogy hogyan működik ez, de talán valahogy úgy, hogy jár-kel a zenész (a Bea) a világban, élnek, lüktetnek benne magyar, román, szerb, cigány, indiai, ír dallamok innen-onnan, aztán találkozik egy verssel vagy szöveggel, akár Weöres Sándor Psychéjével vagy a saját aktuális gondolataival, és összeér benne a kettő, ebből születik egy dal. Sok zenei műveltség kell hozzá, hogy a hallgató felfejtse az alkotóelemeket, de anélkül is élvezhető.

És ez a bizonyos őserő alkotótársakat vonz maga mellé. Szokolay Dongó Balázst például, aki társ minden improvizációban, teljes szabadsággal és felszabadultsággal és pimasz virtuózsággal szólaltat meg mindenféle fúvós hangszert, ugyanakkor alkalmazkodik a Bea diktálta hullámzáshoz, támogatja, tükrözi, tompítja, ha kell. És persze a közönség, akit szinte percek alatt megénekeltet, saját ritmusára hangol, körbefon. Úgy tűnik, nagy élmény az alkotásban való részvétel lehetősége annak a közönségnek, aki már a fogyasztói kultúrán nevelkedett (ha nézőnek-hallgatónak jött, fogja be a száját, nézze-hallgassa meg, amit kap, aztán menjen szépen haza, ha akar, út közben még gondolkodhat, de ne sokat lehetőleg). Apropó: ily módon jól rímelt ez a „módszer” a koncert mottójára – a dunaszerdahelyi elsős alapiskolások támogatására, még akkor is, ha az együttzenélést sajnálatos módon körüllengte egy másfajta erőtér, a helyi politika vélt vagy valós, látens vagy manifeszt jelenléte is a VMK nézőterén.