Imprófeszten jártunk

Egy ajándékba kapott mondat, ami köré történetet kell kitalálni – és nonverbálisan előadni. Egy véletlenül kiválasztott kép, amelyre páros rímet kell faragni – 30 másodperc alatt. Egy melódia, amit bele kell építeni a kitalált jelenetbe – a 75. másodpercnél. Egy doboz gyufa, melyet nem rendeltetésszerűen kell felhasználni – de éghet. Őrültség? Nem, improvizáció. (Rögtönzött) beszámoló a Farsangi Ösztönzések improvizációs fesztivál pozsonyi fordulójáról.

Kezdjük azokkal a tényekkel, amik egy rögtönző blogger fejében megmaradtak, s amik fontosnak tűnhetnek: nyolc csapat versenyzett egymás (és az idő) ellen, négy fordulóban (a második után szünet), háromtagú zsűri (mindhárom elnök!), egy versenybíró (aki korábban lelépett), egy zapiszovatyelka (aki épp tanulta az excel használatát) szigorú szemei előtt (ez egy alliteráció volt, elég gyenge, de az irodalmi eszközöknek lesz még jelentőségük a későbbiekben, úgyhogy ezt fel kellett valahogy vezetni).

A konferálás és a műsorvezetés nem egyszerű, de szükségszerű feladatát Tóga látta el, s az egy percre eső poénok magas átlagszáma arról tanúskodik, hogy nem okozott neki gondot, hogy idén Nyitra helyett Pozsonyban (A4 – zero space) kell a házigazdát játszania. Sajátosan szellemes megnyitójával már az elején feladta a leckét a csapatoknak, akik egyébiránt már a névválasztásnál megvillantották improvizációs készségüket (volt közöttük Tyűha, Oszt!?, Béla és HáDé is, de a teljes lista felsorolásától az alaplap memória egységének rövidzárlata végett eltekintenénk), s arra sem volt rest, hogy példás házigazdaként – a közönség nyomására – bemutassa, hogyan kell rímeket faragni egy képről 30 másodperc alatt.

Az volt ugyanis a második forduló feladata, hogy jéel és zselé egy-egy fotójára a csapatok versenyzői egyenként írjanak egy négysoros versikét aabb rímpárral. Hogy ez mennyire nem egyszerű feladat, azt a jelen sorok írója tanúsíthatja, aki magában motyogva megpróbálkozott a rímfaragással, de még a nézőtér leghátsó sorában, a sötétség homályába burkolózva, egy kényelmes székben hátradőlve sem jutott messzebb, mint másfél rím. Esze ágába se jutott hát gúnyolódni azokon, akik 50-60 szempár kereszttüzében, villogó vakuk fényében és egy pofába, bocsánat szembe világító kamera előtt próbáltak meg kétségbeesetten kiizzadni magukból két nyomorult rímet – felemás sikerrel (s ez akár szó szerint is érthető). De az empátia lágy fuvallata megcsaphatta a nézősereg többi részét is, ugyanis még a legsikerületlenebb próbálkozásokat is tapssal jutalmazták. (Taps! Taps! Taps!) A versenybíró szívét is ellágyíthatta a nehéz feladat, ugyanis gyakran elfelejtette pontlevonással büntetni azokat, akik új tartalommal töltötték meg a páros rím fogalmát.

Ennek tükrében nyugodt szívvel állíthatjuk, hogy az első forduló tényleg csak bevezetés volt. (Azért a „csak”-ot tegyük idézőjelbe – a szerk. megj.) Abban ugyanis egy tárgy és egy mondat köré kellett egy történetet felépíteniük a csapatoknak úgy, hogy a három perces jelenet közben csak ez a mondat hangozhat el – egyszer. Kreativitásért nem kellett egyik csapatnak sem a szomszédba mennie: volt zoknitépés, budinhányás, reppelés s az ősi mesterség megjelenítése se maradhatott ki.

A szünet utáni két fordulóban először egy zenés feladat következett (az Aidából kellett egy részletet beleszőni a három perces történetbe, a 75. másodperctől kezdve), illetve új funkciót kellett találni egy csomag gyufának, ciginek és rúzsnak. S bár a zsűri a végén hiányérzetének adott hangot, hogy több önmegvalósítást várt a bátor önkéntjelentkezőktől, mi a tükröt játszó fiú, a cápák között úszkáló szigetlakó, a „rúzsát használni nem félő” (barát)nő vagy a hangszereket nyelő páciens láttán nem a hiányérzetünk miatt fogtuk a hasunkat, hanem a nevetéstől, és töredelmesen bevalljuk, hogy még a lassított felvételű, zenei aláfestésű szülőgyilkosság is megmozgatta a rekeszizmainkat.

   

De, mint ezt Tóga az elején elmondta, az improvizációnál nem a humor a lényeg, hanem hogy derüljön ki egyértelműen, miről szól a jelenet, és ki milyen szerepet játszik benne. Derüljön hát ki az is, ki bírálta el, hogy melyik csapatnak sikerült a legjobban megfelelnie ezeknek a (szakmai) elvárásoknak. KÁ, NAL és VS, azaz Kovács Áron – a jószívű, Nagy András László – a hiányérzetes és Vlado Sadílek – a fiatal(os)öreg voltak a zsűri tagjai. (Ha netalántán valakinek nem ugrana be, hogy honnan ismeri ezeket a neveket, hát innen: az első úriember drámatanár, a második a Magyar Szín-Játékos Szövetség elnöke, a harmadik pedig Gandalf a Gyűrűk urából szlovák(sic!) filmrendező – súgja itt nekem a gurigongo.com)

Az eredeti terv helyett nem az első három, hanem az első öt helyezett jutott ki a budapesti döntőre (március 7.), ugyanis a dobogó második és a harmadik fokán két magyarországi csapat végzett, akik úgyis ott lennének a fináléban. Így viszont – elméletileg – lesz három felvidéki résztvevő csapat is, köztük a győztes pozsonyi kvartett, a HáDé! Gratulálunk és drukkolunk!

A tortázós-szendvicsezőz-kekszezős-ropizós eredményhirdetés után a  budapesti Radikális Szabadidő Színház jutalmazta meg Brutus című előadásukkal a fesztivál résztvevőit. A fesztivál végére pedig egy buli tett pontot a Csemadok tánctermében DJ Adi és DJ Olasz Pityu vezényletével. Mindkét eseményről szerettünk volna részletesen beszámolni, de a Brutus-szal kapcsolatban csak annyit sikerült megtudnunk a helyszíni tudósítóinktól, hogy – idézem – Kleopátrának brutális mellei voltak, az esti vigadalomról meg hiába próbáltunk kiszedni másnap bármit is a résztvevőkből, ásványvizes üvegeik mögé bújva elzárkóztak a verbális kommunikáció minden formájától. Improvizálni meg nem szeretnénk. Talán majd jövőre. A következő fesztiválon.

Az idei tapasztalatok alapján 2010-ben is ott leszünk, s lehet, hogy nem csak szájtátó bloggerként…

Fotó: csambi.blog.hu