Április 12. és május 24. közt a Prágai Magyar Kulturális Központban megtekinthető Zoli A fény árnyéka elnevezésű, 32 városképből álló kiállítása. Ennek kapcsán beszélgettünk vele a kiállításról, a fotózásról és magáról a fotóművészetről.

 

Megkérnélek, hogy pár szóban mutasd be magad.

 

Pék Zoltán vagyok, jogászként dolgozom most már hetedik éve, jelenleg egy bankban. 31 éves vagyok, van egy feleségem, és Pesten élek.

 

Hogyan kezdtél fotózni?

 

Valamikor 2005 – 2006 környékén gondolkodtam el azon, hogy nekem kínai tusfestészetet kéne csinálni, mert az milyen jó. Csak amikor körbenézegettem, hogy egyrészt nincs könyv, nem lehet kitől tanulni és hogy milyen drága, akkor jöttem rá, hogy én mégsem szeretnék kínai tusfestészetet csinálni. Viszont valami kellene, ami egyébként izgalmas és jó, meg egy olyan hobbi, amit nem un meg az ember, mert amik korábban voltak – bélyeggyűjtéstől kezdve nagyjából minden -, az egy idő után unalmas lett. És aztán elhatároztam, hogy akkor én fényképezni szeretnék. Akkor már voltak viszonylag normális digitális gépek, amiknél nem megy el egy fél fizetés arra, hogy viszonylag rossz képeket csinálok, úgyhogy vettem egy digitális gépet. Azzal kezdtem eleinte mindent fotózni. Ezenkívül nagyon sokat jártam fotóskönyvtárba és mindenhova, ahol a régi nagyok képeit lehet nézegetni. Ebből alakul az embernek a szeme, és olyan dolgokat is észrevesz esetleg, amik előtte nem voltak egyértelműek, hogy mi az, amit le kéne fényképezni. Így egyre inkább azt vettem észre magamon, hogy előtte sokat fényképeztem, sok rossz képpel, aztán kevesebbet, kevesebb rossz képpel. 

 

Mi a jobb: sokat kattintgatni, aztán majd lesz belőle valami – pillanatkép, vagy inkább hosszas beállítások után megcsinálni egy jó képet?

 

A pillanatkép az mindenképp jó, mint pl. amikor a városban egy kisgyerek nyalókázik – amikre ránéz az ember és megállapítja, hogy „hú, de jól el van kapva!”. Absztrakt képeket is szeretek csinálni, annál pedig a beállítgatás a fontos – a fény, akkor odamenni, meg „úgy” odamenni. Például amikor Rómában voltunk, volt, hogy többször elmentünk ugyanarra a helyre, mert a napszaknak megfelelően máshogy voltak a fények, és így gyakorlatilag más képet lehetett ugyanarról a helyről csinálni. A napnak a fénye fontos – hogy süssön, hogy „úgy” süssön. Késő délután jobban lehet fényképezni, mint délben, amikor semmi árnyék, csak a nap. A kiállításnak is azért adtam azt a címet, hogy a ,,Fény árnyéka”, merthogy abból él gyakorlatilag az, aki fotózik.  

 

Mennyi utómunka van egy képen?

 

Ez változó – valamelyikkel több, valamelyikkel kevesebb. Mostanában már kevesebbet kell utólag dolgozni rajta, ami azt is jelenti, hogy már eleve jobban fényképezek. Az a rossz, amikor nincs fény, mert akkor viszonylag sok munka,  amíg lesz belőle egy világos, normális kép, és olyankor nagyon kontraszt sincs rajta.

 

Néztem a honlapod. Van ott pár fotó, amik egymásra vannak helyezve.

 

Ezt régen úgy csinálták, hogy ugyanarra a filmre kétszer ráfényképeztek. Ezt ma már meg lehet Photoshoppal úgy csinálni, hogy utólag egymásra rakod a rétegeket. Azokkal elég sokat kellett kísérletezni, mire úgy jöttek át a hatások, ahogy én akartam. Abból az anyagból volt egyébként tavaly márciusban egy kiállítás, szintén városképek. Eleve úgy kellett őket fotózni, hogy tudni kellett hozzá nagyjából, melyik hármat akarom majd összerakni. Melyiket akarom az alsóbb rétegnek, mert kell a hely, hogy a több réteg ne folyjon össze egymással. Talán azokat a képeket a legélvezetesebb megcsinálni, azokkal azért elég sok munka van. Olyan 5-6 óra el szokott menni minden képre, mire beállítódik úgy, hogy jó legyen.

 

 

Kell ehhez egy speciális képernyő?

 

Az nem, elég egy sima monitor. Jól be kell kalibrálni, hogy ha ki akarja az ember nyomtatni a képet, vagy másik monitoron nézi, ott is látszódjon rendesen. Minél nagyobb a monitor, annál jobb – lehet nagyobb felületen dolgozni. De mivel a legtöbb embernek úgyis kicsi monitora van, és a legtöbb képemet a honlapomon lehet megnézni, így aztán ez nem gond.

 

Mi kell ahhoz, hogy valaki megéljen a fotózásból?

 

Vagy egy jó mecénás, vagy egy jó kritikus, aki azt mondja, hogy ezt kell venni, ezt kell támogatni, mert egyébként nem nagyon. Európában talán esetleg Londonban vagy Párizsban. Szerintem olyan, aki abból él, hogy városképeket ad ki,  nem nagyon van. Esetleg úgy, hogy mellé még tanít is, vagy dolgozik. Divatfotóból, abból esetleg.

 

Két fő témád van – a tánc és a városképek. Miért pont ezek?

 

A városkép magától, a tánc meg úgy, hogy eszembe jutott, hogy „hm, de érdekes lehet táncot fotózni” és Ági (Fülöp Ágnes /Lujzi:)/ táncművész-táncpedagógus, fél évet élt Prágában, ahol a Duncan Centre-ben tanult vendégdiákként táncot 2007-ben. Azóta visszajáró előadó és barát.– a szerk. megj.) testvére a kolléganőm volt. Bemutatott neki, aztán elmentünk a Margitszigetre fényképezgetni, majd elmentem a próbáira, fesztiválokra, és kialakult ez is. 

 

 

A Word Press típusú fotóversenyekről és az ott díjnyertes képekről mit gondolsz?

 

Valami tényleg jó, de például a National Geographic Fotópályázat tavalyi első három helyezettje mind olyan volt, hogy,,jó fotó, de biztos van ennél jobb is”. Előtte társadalomábrázolásként volt olyan, hogy a fotós Vietnamban lefényképezett egy cipőt. Tehát egy nő ment, és a cipője van lefényképezve.  Annál azért vannak jobb társadalomábrázolások is.

A WordPress-en is vannak jó képek, de most láttam egyet a vörösiszap-katasztrófáról. Kiment valaki, beállt és elkattintotta  – és igen, az egy érdekes kép, mert nem minden nap hömpölyög a vörösiszap, de azon túlmenően nem ad számomra pluszt.

 

Van neked fotós példaképed?

 

Van több is, mondjuk már egyik sem él. Akiktől a legtöbbet lehetett tanulni, azok a 20-30-as és 50-60-as évek környékén éltek. Henri Cartier-Bressont szeretem nagyon, Lucien Hervének vannak nagyon jó épület fotói – ő egyébként magyar származású volt -, Robert Capát is nagyon szeretem – akár a háborús képeit, akár bármi mást. Az ő testvérének, Cornelnek, vannak még szintén nagyon jó képei. Ő az amerikai elnököket is fényképezte 1990-ig körülbelül. André Kertészt is szeretem – szintén magyar származású –, Brassai is nagyon jó, Man Ray esetleg még. Gyakorlatilag, ami klasszikus, abból nagyjából mindent.

 

 

Mit gondolsz a modern vonalakról. Például, hogy lefotózunk egy cipőt és kész a társadalomkép?

 

Nálam a művészet valamit ad. Azt, hogy én művész lennék, vagy hogy amit csinálok, az művészet, nem feltétlenül mondanám, bár hogy ha a cipő lefényképezése fotóművészet, akkor ez is az. Ez viszont inkább csak egy sima logikai összefüggés. Divatfotóból is van olyan, ami már-már művészi színvonalú, például a Calzedonia negyedéves, féléves katalógusaiban tök jó képek is vannak. És lehet, hogy ezeket egy teljesen névtelen fotós csinálta.

 

Van olyan munkád, amire kifejezetten büszke vagy?

 

Egyrészt azok, amik itt vannak, azokra mindenképp.  Már elég rég akartam egy ilyet – ez végül is klasszikus fotográfia -, hogy ilyenből legyen fotókiállítás. Meg az összetett – egymásra helyezett képek. Annak ellenére, hogy nem is olyan új ez a montázs, de ezek eléggé összeértek, mire elkészültek. A táncosokból is van már egy kiállításra való, ami tényleg nem arról szól, hogy le van fotózva, hogy mozog valaki, hanem van benne valami érdekes.

 

Mindig van nálad fényképezőgép?

 

Nem, mert az a baj, hogy elég nagy ez a csomag. De kéne – igazából az lenne a jó, ha lenne egy kicsi, kompakt és jó gép. Mert a városban is mindig van olyan, hogy olyanok a fények –pl. vihar előtt – és legközelebb már ugyanolyan úgysem lesz.

 

Analóg vagy digitális?

 

Én csak digitálissal fényképeztem. Biztos, hogy az analóg teljesen más világ, de szerintem egy fénykép nem attól lesz jó, vagy rossz, hogy analóg, vagy digitális – olyan ez, mint a freskó és az olajfestmény. 

 

Van kedvenc fényképezőgép márkád?

 

Nekem mindegy, ha jó képet lehet vele csinálni. A tükörreflexesekkel a Nikon és a Canon foglalkozik régebb óta. Ők harcolnak a piacon is folyamatosan. Én abban a kategóriában, amiben vettem a gépem, a Nikont láttam jobbnak.

 

Prágába kiállítani jöttél a fotóiddal. Mesélnél nekünk erről a kiállításról?

 

Amikor a honlapom csináltam, nagyjából fel kellett építeni, hogy milyen képek lesznek. Akartam egy olyat, ami az úgynevezett vintage kategória – ide kerültek a ritkább jellegű képek, amikről úgy gondoltam, hogy van bennük valami plusz. A képek nagy része ezekből van, de vannak itt képek az egyéb városfotókból is,  amikben van valami érdekesebb. Ezekből került ki ez a 32 darab kép.

 

Mi a következő nagy projekted?

 

Kiállításra a falfirkákból most már elég sok van – Prágában ilyen rengeteg van. Könyvet lenne jó csinálni ezekből a fekete-fehérekből, meg az egymásra tettekből, de ahhoz tényleg egy gazdag mecénás kell, aki ezt megtámogatja.

 

Köszönöm a beszélgetést! 

 

Kapcsolódó linkek:

Pék Zoltán honlapja

A prágai kiállítás részletei

 

Kapcsolódó cikkeink:

A Világ képekben – „World Press Photo 2010”
Hogyan készült az év fotója?
A művészet színei – jegyzetek az alkotás margójára – FOTÓ

 

Ha tetszett az interjú, csatlakozz  a Körkép Facebook-rajongói oldalához!