A fotó Fellinije Pozsonyban

Pozsonyba, pontosabban a Pozsonyi Városi Galériába (Galeria Mesta Bratislavy) az őszre beköltözött a nagyvolumenű művészet. A Mirbach palotában Picasso grafikáit, a Pálffy palotában pedig David LaChapelle 30 fotóját csodálhatják meg az érdeklődők. Mi a hétvégén ez utóbbi kiállításra látogattunk el.

David LaChapelle

A connecticuti születésű LaChapelle amolyan igazi művészként hamar otthagyta az iskolát, és New Yorkba költözött szerencsét próbálni. Kezdetekben különböző galériáknak dolgozott. Az egyikben ismerte meg a pop art legnagyobb alakját, Andy Warholt, aki munkát ajánlott neki The Interview nevű lapjában. Innentől karrierje töretlenül ívelt felfelé – olyan lapokban jelentek meg képei, mint a The New York Times, a Rolling Stone, a Vanity Fair és még sorolhatnám tovább a nagy "újság-világmárkákat".

Nem csak a galériák és magazinok lapjain találkozhatunk LaChapelle munkáival. Én például az őt Moby Natural Blues című számának videoklipp-rendezőjeként ismertem meg. Ezenkívül rendezett már sorozat trailereket (Született feleségek) és reklámokat (Pepsi, Levi’s) is.

Stílusa

A modern művészet bármely pontját belőni meglehetősen nehéz. Minden, ami a 20. századtól kezdődött nagyon, de nagyon nem egyértelmű. Művészet a tintapacni a vászon közepén, a szemétből összerakott szobor, a felmosóvödör. Nameg, itt a menő stílusok, mint a pop art. Művészi a stílus, aminek lényeges eleme a giccs, viszont giccses a barokk a maga aranyozott, túldíszített motívumaival.

LaChapelle munkássága kicsit összefogja ezt a 20. századtól indult és azóta egyre inkább fokozódó kavalkádot a régebbi korok művészetével. Bibliai motívumok és pornográfia, szürrealizmus és barokk – mind egy képben.

Képei mellett simán elsétálni lehetetlen. Sok a szín, sok a motívum, kaotikus az egész, de ha jobban megnézzük, minden egyes részletnek fontos szerepe van – egy-egy történet apró darabkái.

De hogy konkrétan milyen a LaChapelle-féle művészet, azt nehéz megmondani. Első ránézésre egy szürrealista művész agyából kipattanó rendezetlen kavalkád (pedig ő váltig állítja, hogy a szürrealizmushoz semmi köze). Kicsit jobban megnézve, már észrevesszük az ismert motívumokat (Michelangelo munkái, bibliai alakok, ismert épületek), felismerjük a rajta szereplő sztárokat (nagy hatással van rá a popkultúra, ezért modellként sokszor híres popsztárokat kér fel – a róluk készült fotók alapkompozíciójához pedig figyelembe veszi azok személyiségét, életútját), és összeáll a kép.

Itt álljunk meg egy pillanatra. Popkultúra, sztárok, Biblia. Van itt egyáltalán történet? Vagy mindez külsőség…hisz erről szól az egész popszakma. Vagy a sztárok csak a segítenek, hogy a kép (történet) eladható legyen?

A galéria azzal a képpel reklámozza a kiállítást, amin Michael Jacksont, mint a sátánt legyőző Mihály arkangyalt ábrázolja LaChapelle. Csak szimpla koppintás a klasszikus ábrázolásnak, vagy amolyan Viani kifejezése annak, hogy a tökéletesség és a legfelsőbb cél elérése után nincs más, csak a sötétség?

Vegyük például a Heaven To Hell címet viselő képet, ami számomra a kiállítás leginkább ütős darabja volt (meg amúgyis Nevermind évforduló van). A fotót egyértelmüen Michelangelo Pietája ihlette, amin Mária a keresztről levett Jézust gyászolja (lényegében ez a művészet leghíresebb haláljelenete). LaChapelle-nél Mária Courtney Love, Jézus pedig a Kurt Cobainre megszólalásig hasonlító Walker. Ismerve az urban legendeket és a tényeket a párocska életéről, tudjuk, hogy Courtney jópárszor újraélesztette a magát túladagoló Kurtöt, és hogy ő volt az, aki az öngyilkosságot elkövetett énekest megtalálta. A képen láthatók még gyógyszeresdobozok, alkoholos üvegek (utalva a házaspár függőségeire) és egy kisgyerek is (Kurt és Courtney lányára célozva). Vagy nem is (csak) róluk szól az egész történet, inkább egy (vagy több) heroinfüggő ember végzetéről, akit a szerencsétlen babát váró ( vagy kisgyerekes) és mit sem sejtő barátnő talál meg a túladagolás után? Courtney-vel és Kurttel viszont eladhatóbb a kép. Ezen a ponton felmerül a már fentebb említett szerepe a sztároknak. Lehet, hogy nem is impulzus a popszakma LaChapelle-nél, hanem a szükséges eszköze a képek értékesítésének. Nekem az az érzésem, hogy kicsit mindkettő.

A kiállítás egyik darabja sem okoz csalódást. Nekem a legnagyobb meglepetést az amolyan végszóként vetített kisfilm okozta, amiből kiderült, hogy itt bizony nem photoshop a háttér – minden, amit látunk ott helyben lett fotózva.