Heti poéta 4 – Búcsúzó

Múltheti kiruccanásomat követően igyekszem visszaterelni gondolataim eredeti, kevésbé meghökkentő medrükbe. Bujasággal sűrűn átitatott szerzeményem eheti utódjaként egy nyugodtabb hőfokon égő verset kívánok önök elé tárni. Egy szívemnek oly kedves költeményt, mely a Duna partján bóklászván váratlan vízióként telepedett meg elmémben egy elmagányosodott, keserédes szombat délután. Fájdalmam s félelmem karöltve jelenik meg benne az önbizalom és szabadságérzet  magasztos illúziójával fűszerezve:

Elhagyott a kedvesem, hisz

 Én akarám, hagyjon el,

S itt állok a Dunaparton

   

Telve most félelemmel.

Mi lesz, hogyha jő egy fiú,

S bizalmasan ránevet?

Feledtetvén szeretőmmel

Majdan az én nevemet.

Bizony mondom erre még

Csak gondolni is fájdalom,

Fájása e gondolatnak

Csillapít a lázamon.

Mer bizony én lázas vagyok,

Huncut láng, mi bennem ég,

Szüntelenül azt súgván,

Hogy egy lyányka nem elég.

Hisz menni vágyom, látni még

Száz és százezer csodát,

Száz meg százegy szép leánynak

Csókolni az ajakát.

Istenem, hát mér teremtél

Effélének engemet?

Mért leheltél a lelkembe

Ily hűtelen tüzeket.

Vagy ha tetted, mér nem rakál

A fejembe nagyobb észt?

Egy lyány mellett átvészelnem

Kellne ezer bút és vészt.

Ehelyett  nagykomolyan te

Igy cselekvél énvelem

Csakhogy a te szivedet

Most nem kiséri félelem.

Borzasztó a gondolat, mi

Kínozza a lelkemet:

Amig én az utam járom,

Elszeretik hölgyemet.

Mi lesz, hogyha jő egy fiú,

S bizalmasan ránevet?

Feledtetvén szeretőmmel

Akkor az én nevemet.

Bizony mondom erre még

Csak gondolni is fájdalom,

Fájása e gondolatnak

Csillapít a lázamon.

„Sokféle élethelyzetbe botlunk a mindennapok során és a legszebb, hogy sohasem tudhatjuk, melyikből miért jár ki nékünk, s melyikből mit vihetünk magunkkal az útra. Költőnk saját helyzetéből e fenti szerzeményt hozhatta magával. S mily szerencse, hisz neki köszönhetően mi is útitársul kaptuk e művet.

 Képtelen vagyok viszont csodálkozásom leplezni a versforma változását illetően. E felvidéki poétanövendék ugyanis mindeddig makacsul ragaszkodott elképzeléseihez és az ezidáig jól bevált versformához, a páros rím magasztalt képletéhez. Ehhez képest robusztus 15 szótagos sorait most minden különösebb indíttatás nélkül könnyed dalformába öntve taglalja, 8 és 7 szótagos részlegekre bontva a korábban oly hosszú sorfolyamokat. Erős Petőfi hatás érezhető a háttérben. A forradalom poétája formai és hangulati szempontok tekintetében is rányomta bélyegét e felvidéki ifjú munkásságára, melyre egy sor hasonló hangulatú szerzemény jellemző, s melyek mind alátámasztani látszanak feltevésemet. Egy egész ciklusnyi hasonló költeményről van szó. Könnyed, dallamos, közérthető formában.

S hogy mit tárgyal a mű? Sajátos és fura, egymás mellett látszólag megférhetetlen érzéseket és hangulatokat, különbözőségük ellenére is csodálatos harmóniába elegyitvén egymással. Az optimizmus magaslataitól a félelem s reszketés mélységéig terjedő skálán mozog a szerző eme nagyszerű művében. Byron módjára még Istennel is birokra kel…“        

             (Hunfalvyné Lechner Edit,  Budapest)

Ha tetszett a vers, kövess minket a Facebookon is!