Talán csak egy Túldíszített Mítosz voltál, semmi más,
Mit az elmém ötlött ki, így éltetve itt benn a Gyászt,
Talán sosem voltál oly Szép, s Megismételhetetlen,
Mint milyennek szívem érzett, mint Akit teremtettem.
S talán csupán kiszíneztem egyébként is szép voltod,
S fohászt váró Istenséggé gyúrtam én az alakod,
S mint valami Sorszerű, Mély, Lelkitársam,… Vágytalak!,
S lettem előbb Áldott, végül Élő-Halott általad.
.
Talán csak a Nem Várt, Fájó, Hirtelen Vég ingerelt,
És ez szörnyű, Magam-Tépő, önkínzó útra terelt,
S várakozó életemmel büntettem a lelkemet,
S olyan Boldog nem lehettem senkivel már, mint Veled…
S idővel meg keserédes, dicső mítoszt faragtam
Alakodból, biztatásként: kínom nem oly hasztalan.
S Romantikus, Tépelődő Önsajnálat-pózokkal
Borítottam el valóm, s megrekedt rég-álmokkal.
.
De most minden visszanyerni látszik Régvolt színeit,
S megnyugszik e szív is lassan, begyógyítva sebeit,
S Azt jelented már, mit régen: Áldott Boldog Perceket,
S hálát adnom szabad csak, hogy múltunk Közös Múlt lehet.
S örök Lelkitársam leszel, bármerre is sodródj el,
S Barátságod, Múltunk, Szavad Selyme mindig felemel.
S akármi is történ, nekem mindig Értékes maradsz,
S életemben, -ahogy eddig-, mindörökre nyomot hagysz.
..
.
Kerepesi Igor
Megosztás:
Tetszett önnek ez a cikk?
Kattintson az alábbi gombra vagy a kommentek között bővebben is kifejtheti véleményét.