A majomkodás a finisbe érkezett – Majmok bolygója: Háború (Filmkritika)

Lázadást és forradalmat a legtöbb esetben háború követ – nincs ez máshogy a majmok esetében sem. Elkészült az új Majmok bolygója-trilógia befejező része, ami a műfaj kedvelői számára katartikus élmény lehet, ám a szkeptikusokat nem feltétlenül nyűgözi le.

A Pierre Boulle klasszikus regényéből íródott történet hat filmmel a háta mögött megélt minden mélységet és magasságot, amit a sokrészesre duzzasztott filmek szoktak: az eredeti, 1968-as film óriási siker volt, 2001-ben viszont Tim Burton taszította a feledés sötét mélyére a majmokat. A sok potenciált rejtő anyagot tíz évvel később porolták le egyből egy trilógiával, amelynek záró részét 2017-re tűzték műsorra. Az első rész után Rupert Wyatt kezéből Matt Reeves vehette át a rendezői stafétát – hozzá olyan filmek köthetőek, mint a Cloverfield, vagy az Engedj be.

   

A kezdőképeken néhány gyors felirat frissíti fel mindenkiben az első két rész történéseit: a génlaboratóriumból kiszabadult szuperinteligens Cézár a gazdájától megszökve olyan vírust szabadít az emberiségre, amelytől a majmok okosak, az emberek pedig halottak lesznek. A vírusra immunis túlélők kis csoportja sok-sok évvel később kétségbeesve próbál életben maradni a pusztuló civilizációban. A majmok és az emberek táborában egyaránt megjelenő árulás miatt azonban visszafordíthatatlan ellentét alakul ki a két faj között, a Háború pedig két évvel a hadüzenet után veszi fel a történet fonalát.

Kattintson a folytatásért!

[stw]

Cézár jól kiépített majomhadseregével próbálja túlélni az utána indított hajtóvadászatot. Amikor azonban az Ezredes (Woody Harrelson) a majom családjának életére tör, az addig bölcs és megfontolt Cézár véres bosszút esküszik. Miközben az egész majomtábornak menekülnie kell, hogy új területet találjanak, Cézárt kizárólag a személyes bosszúhadjáratára koncentrál. Ez szüli a film bonyodalmát, innentől kezdve pedig mindenki mindenki ellen van: nem csak majom ember ellen, de a két táborban is bőven akadnak árulások és intrikák.

Az új Majmok bolygója-trilógia legnagyobb erénye, hogy egy pontosan átgondolt koncepcióra fűzték fel a három történetet. A Lázadás, a Forradalom és a Háború egy kerek egészet alkot, elkerüli azoknak a sokrészesre tervezett popcorn moziknak a hibáit, amelyeken látszik, hogy nem egy előre kitalált és megtervezett koncepció alapján vannak betervezve a további részek, inkább a siker és a nézői visszajelzések alapján találják ki a továbbiakat.

Az új trilógia átgondoltságát az is nagyon jól mutatja, hogy az egyes részek évszakok alapján követik egymást. A Lázadás a maga könnyed, már-már családi film hangulatával és a cuki kölyökmajommal maga a tavasz/nyár. A Forradalom már sokkal komorabb, a filmben rengeteget esik az eső, ősz honol. A Háborúban pedig megérkezik a tél – az esős erdei jelenetekből áttérünk a télbe, ahol a havas lankák és a minden eddiginél vészjóslóbb díszletek között harcolnak a majmok.

A tudatosság egyértelműen az egyik nagy erőssége a filmnek, ráadásul a film végén a folytatás lehetőségével együtt a tavasz is eljön újra. A komorság részről részre nagyobb teret nyer, a trilógia elején még a sokkal inkább állatokként viselkedő majmok itt már komoly emberi dilemmákkal néznek szembe: megtapasztalják ismét az árulást, az önző bosszúvágyat, az önfeláldozást, a bűntudatot. Ezek bemutatása szintén jótékonyan árnyalja a majmokat, olyannyira, hogy a harmadik részben a néző már egyértelműen a majmoknak drukkol.

A másik nagy erőssége a látvány – a tökéletes CGI-majmokon egyáltalán nem érezhető a gagyiság, és annak ellenére, hogy sokkal emberibbek mind mozgásban, mind arcjátékban, mégis maximálisan valóságosak. A harcok látványosak, a hideg, fagyos közegtől szinte a mozivásznon keresztül is dideregni kezd az ember.

Szintén telitalálat a trilógia főhőse, Cézár. A majmok vezére úgy tud hihetetlen karizmát közvetíteni nem csak a majmok, de a nézők felé is, hogy beszédképességei viszonylag korlátozottak. A mimikája, a mozgása mind-mind tökéletes és többletjelentéssel bír. Ez a CGI-mesterek kifogástalan munkája mellett főleg Andy Serkinsnek köszönhető, aki Hollywood furcsa lényeinek első számú megtestesítője – ő volt egyébként a Gyűrűk ura-filmekben Gollam, és a King Kongban az óriásgorilla.

Amire tehát szánták, arra tökéletes: túlmutat az átlagos blockbustereken, profin kivitelezett szórakozás. Azok számára, akik a moziba az akció és a látvány miatt mennek, azoknak tökéletes szórakozás lesz. Akiket viszont nem feltétlenül elégít ki néhány lóháton lövöldöző majom, azok sajnos kérlelhetetlenül észre fogják venni a film hibáit.

Ahogy az előző két részre is jellemző volt, a Háború is rettentően szájbarágósra sikeredett. Ráadásul a befejező rész bővelkedik a tanmesékben, a gyengébbek kedvéért dialógusokkal van a szánkba rágva a mondanivaló. Emellett vannak benne zavaró részek: az előzetesben oly sokszor mutatott kislány szála például nagyon erőtlen és fölöslegesnek hat, mintha csak azért lenne benne, hogy plusz mondanivaló is legyen a történetben. Hasonlóan fölösleges és műfajidegen a vicces karakterként beleírt Rossz Majom, aki a komor díszletek és a tragédiák között kissé indokolatlannak hat poénkodásával és pufidzsekijével.

A cselekményt átgondolva a végkifejlet is teljesen logikátlannak tűnik – elég csak a nagy nehezen felépített falra és a helikopterekre gondolni, a mindent eldöntő harcba pedig végül egy majmokon és embereken kívül álló erő szól bele. Persze egy, a látványra kihegyezett filmen naiv dolog az utolsó részletekig kiterjedő logikát számon kérni, ám a roppant tudatos módon felépített, három filmen át ívelő cselekményben annál fájóbak ezek a logikátlanságok.

Ennek ellenére a Majmok bolygója: Háborút az első két részhez hasonlóan rendkívül pozitív kritikákkal fogadták a mozinézők. Akinek tehát az előző két rész bejött, az igazi katartikus fináléra számíthat, amely nem a klasszikus majmos legendának egy újabb pénzéhes megkopasztása, hanem egy méltó korona az új trilógia fejére. Aki viszont nem a műfaj szerelmese, és szereti az okos filmeket, az nem lesz maradéktalanul elégedett.

Polák Zsóka