I.
Újra ódon magány ringat,
Ismeretlen jövőm int,
S félelmemben arra vágyom:
Bárcsak itt lennél megint!
Bárcsak újra betöltenéd
Ezt a hűvös, üres tért,
Melyben egykor lét viháncolt,
Amely régen húnyni tért.
Bárcsak valóm lennél újra,
Nem elgyötört emlékkép!
(Bárcsak újra reám nyitná
Örömöm két szép szemét)…
Bár itt lennél, s vigasztalnál,
Míg a félelem elül,
Hogy jól eső, édes öröm
Hevítsen át legbelül.
II.
Ám ez a szó fohász csupán,
El nem érhet lelkedig,
S ki tudja, tán jobb: a való
Nem férkőz emlékedig,
De azért így Hiány rág,
Lelkemben és agyamon,
S megint engem – egymagamban
Melegít csak paplanom.
III.
És néha már magam is csak
Önmagamon nevetek,
Mikor, mint egy rozsdás tárgyat,
Előveszem emléked.
S mit tennék, ha mind e szavak
Elérnének lelkedig?
Ne is hallgasd meg e bolond
Színlelt, torz-szép szavait!
IV.
Mindig ugyanolyan forma,
Fél-valóság, ál-malaszt(!?)
Hányszor lehet – egyféleképp
Megragadni ugyanazt?
Kerepesi Igor
Megosztás:
Tetszett önnek ez a cikk?
Kattintson az alábbi gombra vagy a kommentek között bővebben is kifejtheti véleményét.
