Komáromban a magyar kultúra napját ünnepelték

Nyitókép: Katona Vica

Hagyományosan január 22-e a magyar kultúra napja, ekkor ünnepeljük nemzeti himnuszunk megszületését. Mivel a 2020-as év egyben a Nemzeti Összetartozás Éve is, így a révkomáromi rendezvényen a két eseménynek egy összekötött kultúrműsort szenteltek. A 2020. január 21-én tartott kultúrestet a Széchenyi Polgári Társulás rendezte, és a felvidéki magyar kisebbségi kultúra egyik fő bástyájában, a Selye János Gimnáziumban került bemutatásra, „Magyar Pokolrapszódia” címen. 

Hat órakor a Gaudium Vegyeskar gyönyörű ruháikban végigvonult a teljes Aulán, majd fel a színpadra, és felhangzott a dalszó (egy, a „Napot is szeretem” által ihletett műdal), majd az eseményt a társulás elnöke, Tarics Péter nyitotta meg. Röviden bemutatta a fellépőket és a meghívott vendégeket, akik közül elsőként Csáky Pál mondott beszédet.

   

A gyönyörű, díszes Aula pódiuma előtt egy apró dísz volt csak – az alkalomhoz illően fekete háttéren a történelmi Magyarország térképe, jelezve az elszakított területeket, ami elé később három gyertyát is gyújtottak.

Csáky Pál volt EP képviselő és közíró, ahogy az esten bemutatták, egy Csingiz Ajtmatov regénnyel kezdte tartalmas beszédét. ”Az évszázadnál hosszabb ez a nap” című könyv történetét ismerhettük meg, ahol egy rabosított, megkínzott fiatalembert minden emlékétől és ezzel identitásától megfosztanak.

Erre figyelmeztetett minket Csáky is: nem engedhetjük meg, hogy a legfontosabb, legértékesebb tulajdonságunktól, az emlékezetünktől fosszanak meg minket, hiszen ez az, ami az embert kiemeli az állatvilágból, ami homo sapiensszé tesz minket. Mégis, mondja Csáky, vannak olyan nemzettársaink, akik emlékezet nélküli emberek – ne legyünk olyanok, mint ők, vállaljuk az emlékezést – hangzott az év üzenetének is szánt gondolat. 

Nem elég azonban az emlékezés, magyarságunkat vállalni is kell, és ez a vállalás bár szenvedéssel jár és akarat kell hozzá, mégis ez az, ami magyarrá tesz minket. A szenvedés és akarat vonalán megemlítette a világháborús területi veszteségek ellenpéldájaként a törököket Atatürkkel az élükön, de magyar viszonylatban Balassagyarmatot és Sopront, a hűség városát, ahol az akarat sok mindent elért. Zárógondolataiban Illyés Gyulát idézte: „«Magyar az, aki vállalja» – ma is ez a szentencia”.

A tanulságos beszéd befejeztével a kultúrműsor művészi(bb) része következett: dalt szavalat követett, verset kórusmű, kórusművet ének. Az olykor megható, olykor gyönyörködtető művészeti megnyilvánulások szükségesek is voltak a komor hangulat oldásához, amit például a trianoni békediktátumra való emlékeztetés okozott.

Bejátszott, síri hangvételű orgonaszóra részleteket hallhattunk a 36., 42., 45., 49., 53., 128., és 177. cikkelyből, amely ilyen módon egészen hátborzongatóra sikeredett, és minden jelenlévőt emlékeztetett arra, mekkora tragédia is az, amit az országnak és nemzetnek pontosan egy évszázaddal ezelőtt el kellett szenvednie.

A jeles vendégektől olyan verseket hallhattunk, mint például Reményik Sándor Gyűrűt készíttetek c. költeménye Tarics Péter tolmácsolásában, vagy például Szép Ernő Imádsága Széchenyi Lili előadásában.

Egy gyűrűt készíttetek, feketét,

Acélból, – dísztelent, keményet,

És a dátumot belevésetem,

Hadd érezzem az ujjamon, hogy éget,

S jusson eszembe, hogy az életem

Egy kockára tettem föl mindenestől!

Június 4. 1920.:

Én megállok e sírkő-dátumon.

Én nem megyek egy lépést se tovább.

Az est előrehaladtával szinte minden fontosabb, nemzettel, nyelvvel és Trianonnal kapcsolatos irodalmi mű elhangzott a kiváló művészek jobbnál-jobb tolmácsolásában. Hallhattuk többek között Wass Alberttől az ’Üzenet haza’, Az ’Adjátok vissza a hegyeimet’, ’Mikor a bujdosó az Istennel beszél’, Reményik Sándortól a ’Templom és Iskola’, Ady Endrétől ’A tűz márciusa’, és természetesen Papp-Váry Elemérné Sziklay Szeréna ’Hitvallás’-át is.

Az összes művet olyan professzionális és érzékletes tolmácsolásban kaphattuk meg, hogy végig csak arra tudtam gondolni, hogy ezzel a produkcióval az országot (a nagyot) kellene járni, és mindenhol bemutatni. Le a kalappal a program összeállítói és szereplői előtt!

Természetesen nem maradhatott ki a Nélküled eléneklése sem (Mészáros Tamás énekessel az élen, a többi dallal egyetemben), de mindennél meghatóbb volt a „Szép vagy, gyönyörű vagy, Magyarország” kórusmű előadása a Gaudium Vegyeskar tolmácsolásában, Stirber Lajos, a Magyar Kultúra Lovagja vezénylésével. Előadásukat zongorával, nagybőgővel, csellóval, hegedűvel és trombitával a kórus kamarazenekara kísérte.

A gyönyörű dallamok és szavak belengték az érdeklődőkkel megtelt Aulát, és ez a fennkölt zárás a Szózattal majd a Himnusszal talán többeknek is megmutathatta a járandó utat: amellett, hogy nem feledjük, kik vagyunk s megemlékezünk Trianonról, sokkal fontosabb a bizakodó előretekintés, a haza szeretete egy olyan, konstruktív módon, amely a jövőbe tekint. Bár „a hegedű sír”, az ember a múlton való búslakodás helyett mindig törekedhet a szépre, a jóra, abból építhet, amije van. 

Katona Vica