Köszöntjük a 80 éves Boráros Imre Kossuth-díjas színművészt

Nyitókép forrása: Örkény István Tóték című darabjában az Őrnagy a kassai Thália Színpadon, 1974-ben

Minden kornak és elszakított magyar nemzetrésznek megvan a maga kiváló képességű és kiemelkedő teljesítményt nyújtó egyénisége, művésze, géniusza. Így a Felvidéknek is, hiszen ez a kor és ez a régió olyan kivételes tehetségű és sokoldalú művészegyéniséggel büszkélkedhet, mint Boráros Imre színművész, aki az idén ünnepli 80. születésnapját és színészi pályájának 60. évfordulóját. Az általa alapított Boráros Imre Színház pedig 10 éves.

Boráros Imre ma is korát meghazudtoló módon tevékenykedik. A felvidéki magyar hivatásos színjátszás legsokoldalúbb, leghitelesebb, legkarizmatikusabb egyénisége. Hatvan éve működik színészként. 1965-ben került a komáromi Magyar Területi Színházhoz (MATESZ), ahol Pavel Kohout „Ilyen nagy szerelem” című darabjában, Vencel Král tanársegéd szerepében debütált. Hét évig (1971-1977) játszott a kassai Thália Színpadon, majd visszatért a MATESZ komáromi társulatához, 1990-tól pedig annak jogutódja, a Komáromi Jókai Színház tagjaként működött. 2001-ben alapító tagja volt és meghatározó művészegyénisége lett a Teátrum színházi polgári társulásnak. Vendégszerepelt a budapesti József Attila Színházban, a székesfehérvári Vörösmarty Színházban, a miskolci Nemzeti Színházban, a soproni Petőfi Színházban, illetve a 2013-ban az általa alapított Boráros Imre Színházban. Pályája során több mint kétszázötven szerepet alakított.

Rendkívül termékeny előadóművészi tevékenységével, pódiumművészetével, színházi- és irodalmi estjeivel megalkotta a maga egyszemélyes színházát. Előadóestjeit saját maga állítja össze és rendezi meg. Már a hatvanas-hetvenes években több irodalmi estet tartott, melyek a vállalásról, a hovatartozásról, a magyarságtudatról szóltak. Ezekkel az előadóestekkel vendégszerepelt a Felvidék magyarlakta vidékein, Magyarországon, Erdélyben, a Muravidéken, a Vajdaságban, Ausztriában, Franciaországban, Svédországban, Németországban, Belgiumban, Hollandiában, Luxemburgban, Törökországban, tíz alkalommal pedig az Amerikai Egyesült Államokban, Ausztráliában és Kanadában. Az általa előadott monodrámákban rendkívül hitelesen és szuggesztíven formálta meg többek között Dózsa György, Vlagyimír Viszockij, gróf Esterházy János, Mindszenty József bíboros, gróf Széchenyi István, II. Rákóczi Ferenc alakját.

   

Önálló előadóestjeiben, irodalmi összeállításaiban és a monodrámákban megfogalmazott és elmondott véleménye mellett a hétköznapi életben is mindig határozottan kiállt. Soha nem forgatott köpönyeget, a kommunista rendszer alatt is keményen és tárgyilagosan síkra szállt a magyar nemzeti értékek, a kisebbségi létből adódó sajátos értékrend mellett. Mindezt a Sütő András-i értelemben vett hűség vállalásával és a vállalás hűségével tette és teszi ma is.

Az elmúlt évtizedek alatt több magyar, szlovák és cseh, illetve kooprodukciós filmben szerepelt, így az Oscar-díjra jelölt Želary című cseh produkcióban is, a film 2004 tavaszán megkapta a Cseh Filmkritikusok Díját. Évtizedeken keresztül állandó vendégszereplője volt a pozsonyi magyar rádió hangjátékainak, és önálló előadóestjeiből a rádió rendszeresen sugárzott részleteket.

Színiakadémiára is járt, de úgy gondolta, hogy tehetsége művészileg sokkal erősebb, mint a türelem és a kitartás fegyelme, valamint a főiskolai végzettséget igazoló papír, ezért úgy döntött: a színpadon és a nagybetűs Életben tanulja meg a szakmát. Az elmúlt hat évtized bebizonyította: megint igaza lett. Amit tud, azt rendszeres önképzéssel, rengeteg olvasással, illetve a közönséggel való naponkénti találkozásokban tanulta meg. Rendkívül sikeres színpadi színészként és népszerű előadóművészként egyaránt megvalósította és anyagba öntötte tehetségét, zsenialitását.

Már ez a művészeti statisztika is elég lenne ahhoz, hogy mélységesen tiszteljük és elismerjük Boráros Imre cselekvő hitvallását. Ő azonban ennél sokkal több. Művészként és emberként egyaránt, ugyanis sokoldalú és magas fokú művészi értékekkel és művészi érzékkel rendelkezik, ami gazdag olvasottsággal, komoly színházi és irodalmi műveltséggel párosul. Nem véletlen tehát, hogy biztos mesterségbeli tudással megformált szerepeivel mindenkor impozáns, kiemelkedő teljesítményt nyújt.

A szerep átélésének intenzitásával Boráros művésszé lett színész. Ő sohasem állt és áll a szerző és a közönség között, hanem azt a hatást kelti, hogy maga a szerep elevenül meg a szemünk láttán. Boráros az egyéniségével hat a színészetben és az előadóművészetben egyaránt. Mindig azt mondja el és azt képviseli, amit a szerep csal ki belőle: egész embert, a teljes jellemet, az egyéniséget. Ezt úgy éri el, hogy bár az adott szerepben mindig őt látjuk a színpadon, mégsem látjuk ugyanazt.

Boráros mindig ezt a célt keresi, amikor művészetté alakítja a színészetet. Akármelyik szerepét formálta meg, bármelyik költő vagy író versét, illetve prózai művét interpretálta a közönségnek, bármilyen dalt adott elő, mindig a legmagasabb rendű művészet szem- és fültanúja lehetett a Nagyérdemű. Soha nem volt szürke, langyos, közepes vagy nem észrevehető alakítása a színpadon, még a legkisebb epizódszerepben sem. Legfeljebb vitára ingerelt, indulatokat váltott ki, de unalmasnak, egysíkúnak sohasem látszott.

Szerepeiben szinte vérre megy a játék. Erénye: tisztelet és alázat az egyetemes magyar színházművészet és előadóművészet ügye iránt. S hogy ki vagy mi nevelte Borárost Borárossá? Tanítómestere volt veleszületett zsenialitása és tehetsége, szorgalma, a színház iránti szeretete, a magyar szó ereje, a mindenkori mondanivaló hatása és a magyarságba vetett hite.

Jómagam abban a szerencsés helyzetben voltam/vagyok, hogy színházi gyermekként a hetvenes évek derekától, tehát kiskorom óta láthattam Boráros Imrét játszani a színpadon, 1980-tól pedig rendszeresen és tudatosan követem termékeny művészi pályáját. Az pedig külön megtiszteltetés volt számomra, amikor 1987-ben lehetőségem adódott arra, hogy „Fizetek, Főúr!” című Seress Rezső-dalestjében zongorán kísérhettem őt, s azóta is.

Megtiszteltetés volt az is, hogy apró szerepekben asszisztálhatam neki a színpadon és bemutatta Mindszenty József bíborosról és gróf Széchenyi Istvánról írt monodrámámat. Siposhegyi Péter Esterházy-mondrámáját is beleszámítva e három színmű több mint kétszáz előadást ért meg a Kárpát-medencében és a nyugati magyar diaszpóra közösségeiben, ami a mai színházi és anyagi körülmények között különleges művészi teljesítménynek számít, és páratlan a felvidéki magyar hivatásos színjátszás történetében.

Nemcsak mennyiségben párját ritkító, hanem minőségben is, hiszen Boráros olyan katartikus erővel és hitelességgel viszi színre ezeket a drámákat, ami példaértékű. Az együttszereplés örömén, tanulási folyamatán és gyönyörein túl viszont rendkívüli élmény volt számomra – és ma is az –, hogy személyes szem- és fültanúja, részese lehettem/lehetek annak, ahogy a szerepeire, előadásaira készül. Láttam tehát, hogy színészkollégákat megszégyenítő módon tanulja szerepeit, szövegtudása felülmúlhatatlan. Pontosan, precízen, tervezetten és tudatosan készül minden szerepére, alakítására.

Rendkívül rutinos művészként – hatvan éves szakmai hátérrel, színészi múlttal rendelkezve – nem a rutinra hagyatkozik, hanem estéről-estére megküzd, megszenved az alakítás hitelességéért. És megtörténik a csoda: sikerül neki. Bár alkata, karizmája egyértelműen az intellektuális típusú szerepeket vonzza, mégsem lehetett soha ebbe a kategóriába beskatulyázni. Színészi lelkülete, műfaji sokoldalúsága, tehetsége, a szerepekben való lubickolása és tudatos kutakodása nem engedte ezt: játszott szerelmest és nyomorékot, időst és fiatalt, grófot és szolgát, királyt és parasztot, koldust, tanárt és tanulót, és volt pap, ügyvéd, professzor, részeges író, herceg, betörő, katonatiszt.

Írásomban természetes nincs lehetőség arra, hogy valamennyi szerepét felsoroljam, így csak néhány fontosabbat említek meg: Szigligeti Ede: Liliomfi (ifj. Schwarz – 1967), Shakespeare: Rómeo és Júlia (Paris – 1968), Eugene Labiche: Olasz szalmakalap (Fadinard – 1970), Örkény István: Tóték (Őrnagy – 1974), Mikszáth Kálmán: A beszélő köntös ( hóhér, követ – 1979), Sütő András: Egy lócsiszár virágvasárnapja (Tronkai V. – 1980), Osztrovszkij: A négylábú is botlik (Glumov – 1981), Gvadányi-Gaál-Méhes: A peleskei nótárius (Fáter Mörder Jonatán – 1982), Vörösmarty Mihály: Czillei és a Hunyadiak (Czillei Ulrik – 1983), Mikszáth Kálmán: A Noszty-fiú esete Tóth Marival (Noszty Pál – 1984), Luigi Pirandello: Többgyerekes agglegény (Liolá 1986), Molnár Ferenc: A doktor úr (Puzsér – 1987), Georges Feydeau: Osztrigás Mici (Petypon – 1988), Katona József: Bánk bán (Biberach – 1988), Richard Nash: Az esőcsináló (Starbuck – 1990), Márai Sándor: Kaland (Kádár Péter – 1990), Zerkovitz-Szilágyi: Csókos asszony (Tarpataky báró – 1991), Márai Sándor: Kassai polgárok (az író – 1992), Madách Imre: Az ember tragédiája (Lucifer – 1993), Wasserman-Leigh: La Mancha lovagja (Don Quijote – 1995), Zágon-Nóti: Hyppolit, a lakáj (Hyppolit – 1997), Szigligeti Ede: Liliomfi (Szilvay professzor – 1999), Jókai Mór: A kőszívű ember fiai (Ridegvári – 2000), Siposhegyi Péter: Az álompolgár (Márai Sándor – 2000), Dobozy Imre: A tizedes meg a többiek (Gálfy Eduárd – 2002), Illyés Gyula: Fáklyaláng (Kossuth Lajos – 2003), Lerner-Loewe: My fair lady (Higgins professzor – 2003), Kellér-Zágon: A szabin nők elrablása (tanár – 2005), Gábor Andor: Mágnás Miska (Mixi – 2007), Halász-Békeffi-Eisemann: Egy csók és más semmi (Sáfrány – 2010), Peer Gynt: Ibsen (pap – 2020), Németh László: Széchenyi (Lonovics érsek – 2021), Sík Sándor: István király (a címszerep – 2021), Mikszáth Kálmán: A beszélő köntös (Szűcs János – 2022).

A Boráros Imre Színház alapításakor célul tűzte ki a felvidéki magyar szerzők műveinek színpadra állítását, így Boráros Imre saját színházának működését Mács József „Meddig ember az ember?” című színpadi adaptációval indította. Felvidék-szerte nagy sikert aratott Csáky Pál két művének színpadra vitele, melyek mindenekelőtt a felvidéki magyars sors történetét dolgozták fel, egészen különleges, mindenki számára érthető formában. Csáky „Hit és hűség”, valamint „Hit és illúzió” című darabjával a Boráros Imre Színház bejárta az egész Felvidéket, csaknem 200 előadást tartottak e művekből. Szép siker volt Fülöp Antal „Istennel a hazáért” című darabjának színpadra állítása is, amely II. Rákóczi Ferenc szabadságharcát állította reflektorfénybe.

Az elmúlt időszak előadóestjei közül pedig jelentős „A felvidéki magyarok litániája” című est, valamint a „Jövendés” című Petőfi-est, melyet Boráros a szabadságharc költője születésének 200. évfordulója tiszteletére készített.

Boráros Imre szerepformálásában mindig a nehezebb feladatot választotta és vállalta – tudatosan. Miért is? Mert kihívás volt önmaga számára is. Ha pusztán az alkatából, egyéniségéből eredően könnyen alkotott volna egy figurát, akkor is sikere lett volna. Ő azonban mindig többet akart, összetettebb kifejezési formákkal dolgozott: a jellemet belülről, önmagában dolgozta/dolgozza ki, s amit már készen tárt a közönség elé, az szinte tökéletessé vált. A játék hangjának különböző színeivel való bánásmód, a gesztusai, a mimikája, valamint más színészi eszközeinek külsőséges adagolása már csak hab a tortán. Így készült/készül a szerepeire Boráros Imre.

„Meggyőződésem, hogy megszállottság és hit nélkül nem lehet színházat csinálni.“ – vallotta az egyik vele készített interjúmban, amelyet mindig Kósa Ferenc filmrendező gondolatával told meg: „Belebukni, beleszakadni is csak olyasvalamibe érdemes, amiért élni tudna az ember.“ Talán ez is lehetne Boráros Imre credo-ja, akinek élete, pályája Ady Endre hitvallásával (is) jellemezhető: „A HIT valami olyan portéka, mely minden kor emberei számára aképpen jut, adódik, mint a kenyér.“

Munkája elismeréseként több rangos kitüntetést kapott, így a Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikersztjét, a Nemzeti kisebbségekért-díjat az Esterházy János-hagyományok ápolásáért, a Szlovák Köztarsaság Kormányának Ezüst Plakettjét, a Szlovák Köztársaság Művészeti Alapjának Életmű-díját, az Esterházy-díjat, a Polgármester Díját Komáromban, valamint „A Világ Magyarságáért Művészeti Díjat“ érdemelte ki. Emellett Pozsony város Díszpolgárává avatták. Hetvenedik szülestésnapi ajándékként pedig 2014 januárjában a Magyar Kultúra Lovagjává avatták, ugyanezen év márciusában Ex libris-díjban részesült, majd a Komáromi Jókai Színház Örökös Tagja lett, illetve 2014 márciusában a legmagasabb kitüntetést kapta meg, amelyben magyar művész részesülhet, a Kossuth-díjat. 2019-ben megkapta a Hit és hűség-díjat Sinkovits Imre tiszteletére, 2020-ban a Magyar Színházak Fesztiválján Életmű-díjjal tüntették ki, szintén ebben az évben a Magyar Művészeti Akadémia köztestületi tagja lett, majd 2022-ben elnyerte a soproni Petőfi Színház Nívódíját, az év színésze címén.

A szülőföld és a magyar haza iránti szeretete, magyarságtudata példaértékű. Boráros Imre komoly értékrendet, szakmai tudást és hitet hordozó életművével jelentős mértékben gazdagította és gazdagítja ma is az egyetemes magyar szellemiséget és nemzeti kulturális örökségünket. Köszönet érte, Imre! Tedd még ezt sokáig megbecsülésben, tiszteletben és szeretetben – mindnyájunk hasznára! Szívből gratulálunk kerek életjubileumodhoz, szakmai évfordulódhoz, sikereidhez és további eredményes munkát, jó egészséget kívánunk szeretettel.

Tarics Péter