Megbékélések és megoldások

Mikor a nemzetek közötti megbékélés kerül szóba, jó példaként általában a francia-német barátságot hozzák fel. Számos nyugat-európai politikus is ezt a példát ajánlja vidékünknek, a szlovák illetve magyar értelmiségiek úgyszintén ilyen megoldást tekintenének a legideálisabbnak. A német-francia ellenségeskedés a huszadik század utolsó harmadára valóban az egyik legerősebb európai barátsággá alakult.

Idegen példákat mindig nehéz más helyeken alkalmazni. Más népek és történelmi kapcsolatok alig hasonlíthatók össze. A német-francia viszony ugyanis igen sajátságos. Amíg a központosított francia állam már a 14. században megszületett, az egységes Németország csak 1871-ben. Amikor a százéves háború idején Jeanne D´Arc már az egész nemzetet szólította fel a harcra az angolok ellen, a német-római birodalom több száz állama, amelyek között volt francia, holland, olasz vagy cseh nyelvű is, még évszázadokon át véres „testvérharcokat” vívott egymással. A német egység létrejöttéhez kellett Franciaország hadüzenete az Északnémet Szövetségnek az előző évben. Nagy meglepetésére a protestáns északot a katolikus déli államok is megsegítették, így sikerült legyőzni Franciaországot.

Természetesen Franciaország háborúzott német államokkal, de mindig voltak német szövetségesei is. Poroszország és

Bajorország számtalanszor kérte a franciák segítségét Ausztria ellen. A francia forradalmi háborúk alatt Vesztfália népe felszabadítóként üdvözölte a franciákat. Az igazi nagy szembenállás a két világháborúban volt, amely valóban legnagyobb sokk volt a két nép, de az egész emberiség számára is. Azonban mindkét háború esetében mindkét ország készült a harcra, de a történelem úgy hozta, hogy ezekben Németország volt az agresszor. Franciaország igazi múltbéli ellenfelei Spanyolország, Anglia és Habsburg-dinasztia voltak, a német nép sohasem.

A francia-német szembenállás tehát világméretű konfliktusokat okozott, mégsem tartott tovább egy évszázadnál. 1870-ben még egyáltalán nem volt német egység, tehát francia-német szembenállás sem. 1970-re viszont már mindketten a Közös Piac tagjai, az európai egység motorjai, német részről legalábbis a hidegháború alatt újra felbomlott ország nyugati fele. A két állam területi vitája is igen behatároltnak mondható. 1 872-ben 14 507 km2 és másfél millió lakos került át Németországhoz. Összehasonlításként 1920 Magyarországtól 61 663 km2 és mintegy három és fél millió lakos került Csehországhoz (a mai Szlovákia és Kárpátalja).

Magyar-szlovák relációban, de akár más kibékülések esetében is a német-francia kiegyezés nem alkalmazható. Bár e két utóbbi állam mély szembenállást élt át, ez nem volt hosszú idejű, nem ivódott bele sok generációba, területi vonatkozása pedig elhanyagolhatónak mondható. A francia-német barátság ma igen látványos, és bár a világháború igen jelentős törés volt, mégis csak pillanatnyi időt jelentenek a történelem menetében. A sok évszázados német-francia ellenségeskedés emlegetése tehát nagyfokú tájékozatlanságról árulkodó történelmietlen mítosz. Ha ezen kívül figyelembe vesszük még azt is, hogy a francia-német kapcsolat úgy jutott nyugvópontra, hogy Németország teljesen lemondott az őslakos németségről Elzászban és Lotaringiában, amely teljesen elfranciásodott, e két nép megbékélése így még inkább problematikus, a nemzetiségeket tekintve inkább visszásnak mondható.

Nyugat-európai példáknál maradva szlovák-magyar viszonyhoz leginkább az ír-angol ellentét állítható párhuzamba. Az ír nép kis nép, valóban sok-sok évszázadon át ki volt téve az angol nyomásnak. Az ország északkeleti része ma is brit uralom alatt áll. Az északír kérdés az erőszakos megoldás szinonimája lett, amely azonban így sem vezetett eredményre. Bár jelenleg béke van, az országrész autonóm kormánnyal rendelkezik, a helyzet továbbra is instabil.

Magyar-szlovák relációhoz szintén inkább hasonlítható az olasz-osztrák viszony. Ott a kisebbség valóban rendelkezik önkormányzatisággal, és a két ország között is kiegyensúlyozott kapcsolatok állnak fenn. Viszont ezt az autonómiát sem harcolták ki pokolgépek nélkül.

Az úgyszintén népszerű példa a svéd kisebbség helyzete Finnországban is szinte kivételesnek tekinthető. Többek között azért, mert vér nélkül érték el. A finnországi lappoknak viszont már jóval kevesebb jogaik vannak. A karéliaiak pedig, kiknek az Orosz Föderációban saját autonóm területtel rendelkeznek, Finnországban tulajdonképpen nincsenek is nyilvántartva. Mindezek ellenére történelmi szempontból mégis a finn példa állna legközelebb hozzánk. A svédek a 12. századtól kezdve hódították meg a keleti Baltikumot és rakták le az államszervezet alapjait. Finnország a 650-es éves svéd hatalom alól a napóleoni háborúk alatt került Oroszország fennhatósága alá. A nacionalizmus és nemzeti elnyomás kora, a 19. század, tehát orosz uralom alatt találta, így nem mérgesítette el a viszonyát korábbi hódítóival. Svédország inkább védte a finn területeket az orosz terjeszkedés ellen.

Végül Spanyolországban a katalánok és a baszkok egy országban élnek a többségi nemzettel, önálló nemzetállamuk régen sem volt. (Navarra nem volt baszk, illetve Aragónia nem volt katalán nemzeti királyság.) Az itt is autonómiát kisebb-nagyobb erőszak alkalmazásával érték el.

A belgiumi példát úgyszintén követendőnek tartják, de ott olyan kevés németről van szó, ami könnyűvé teszi a

nemzetiségi kérdés megoldását. Az ország két nagy nemzete viszont folytonosan perlekedik.

Ha azonban olyan példákat nézünk, ahol olyan arányban kerültek a határon túlra egy nemzet tagjai, mint a magyarság esetében, már nem igen láthatunk pozitív példákat. A török-örmény viszonyt a mélységes bizonytalanság uralja. Még tárgyalási szándék is alig van a két ország között. Sok milliós nemzetiségi kisebbségek esetét tárgyalva itt fel lehetne hozni akár a cseh vagy lengyel megoldást is, amikor több százezer áldozat árán telepítették ki az ottani németséget.

A szlovák-magyar kiegyezés keresésében félrevezető lehet idealizált külföldi példákat keresni. A nyugat-európai megoldási formák is sokfélék. Valamikor a nemzeti kisebbségeket áldozzák fel a nemzeti kiegyezés kedvéért (francia-német) vagy gyakran erőszakot kellett alkalmazni (észak-ír, baszk, katalán, dél-tiroli). Van olyan ország, amely biztosít kiemelkedő jogokat egy nemzeti kisebbségének, de más kisebbségeivel már nem ilyen nagylelkű (finn példa). Ha esetleg lesz valamilyen szlovák-magyar kiegyezés, az bizonyosan specifikus lesz.