Nem kapott (annyira) vérszemet az arab világ Izrael és a Hamász konfliktusa miatt

Nyitókép forrása: Foto: TASR/AP

A több száz, főleg palesztin halálos áldozatot követelő fegyveres konfliktus Izrael és a Gázai-övezetet ellenőrző Hamász között a vártnál kevésbé borzolta fel a kedélyeket az arab világban. Voltak kemény választ sürgető hangok mind a sajtó, mind a közvélemény részéről, de a politika és az arab országok polgárai már kevésbé érdeklődnek a palesztinok ügye iránt, mint a korábbi válságok idején.

Enyhe túlzással azt is mondhatnánk, hogy a nyugati világot jobban megosztotta az Izrael és a Hamász közt kirobban fegyveres konfliktus, mint a Közel-Kelet arab országait. Európában arról megy a vita, hogy ki milyen zászlót tegyen vagy ne tegyen ki a hivatalokra, az Egyesült Államokban pedig a demokraták háza táján indult el egyfajta paradigmaváltást. A hagyományos amerikai álláspont Izraellel kapcsolatban kezd átfordulni a palesztinok javára.

A BBC beszámolója „demokratikus sokszínűséggel” magyarázza a dolgot, valójában a mainstream hatása sejthető a háttérben, illetve az a tény, hogy az amerikai Kongresszus tagjainak 23 százaléka afroamerikai, spanyolajkú vagy ázsiai (beleértve a polinéziaiakat és az indiaikat). Ez a szám húsz éve még csak 11 százalék volt, a második világháború végén pedig 1 százalék.

   

Az amerikai értékítéletet palesztinok felé döntők között olyanok szerepelnek, mint a michigani amerikai-palesztin Rashida-Tlaib és a minnesotai szomáliai menekült-bevándorló Ilhan Omar.

Közben a Közel-Keleten a korábbi gázai villongásokkor tapasztaltakkal ellentétben egyre mélyülő érdektelenséget lehet tapasztalni. A GeopoliticalFutures elemzése arra hívja fel a figyelmet, hogy a legtöbb arab országban viszonylag óvatosabb nyilatkozatok születtek Izraellel szemben, és az utcára kivonuló, „cionista terror” ellen tüntetők tömege sem akkora, mint a 2000-es évek második felében.

Az alaphelyzet

A Gázai-övezet jelenleg a Hamász befolyása alatt áll. Korábban a Palesztina felszabadítási Szervezet (PLO) tartotta ellenőrzése alatt. De a PLO 1973-as megalakulásától már tapasztalni lehetett a palesztin ügy iránti érdektelenség terjedését. A nemzetközi és arab narratíva az izraeli-arab szembenállást fokozatosan izraeli-palesztin szembenállásra redukálta. A különbség egyértelmű: a palesztinok megtámadása már nem jelenti minden arab megtámadását.

Az 1978-as Camp David-i egyezménnyel Egyiptom kilépett az arab-izraeli konfliktusból (a hatnapos háború utáni, béke nélküli fegyverszünetből). A következő években Izrael lehetőségeiből kihozta a legtöbbet: 1981-ben következmények nélkül lebombázott egy iraki atomreaktort, öt hónappal később izraeli hatáskörbe vonta a Golán-fennsíkot, és 1982-ben kiűzte a PLO-t Libanonból.

Tel-Aviv egykor tolerálta a vallási harciasságot Gázában, abban a reményben, hogy összességében hozzájárul a PLO gyengüléséhez. 1987-ben azonban megjelent a Hamász militáns, iszlamista szervezet, amely radikálisabb véleményen volt, mint a Jasszer Arafat vezette PLO. Nem sokkal Arafat halála után a Palesztin Törvényhozó Tanács választásait a PLO legnagyobb frakciója, a Fatah elvesztette, a Hamász pedig megerősödött. 2007-re a Hamász átvette az irányítást a Gázai övezetet felett, és gyakorlatilag leválasztotta a gázai palesztinokat a ciszjordániai palesztinok közösségéről – ez utóbbiaknál továbbra is a Fatah a meghatározó erő.

Elmaradtak a kemény arab reakciók

A mostani, gázából induló rakétámadásokra adott izraeli válaszcsapások meglepően gyenge reakciókat váltott ki az arab világból. Az arab vezetők elítélték ugyan Gáza bombázását, de következetesen kerülték  Hamász nevének említését. Marokkóban és Tunéziában tüntetésekre került sor, de a részvétel alacsonyabb volt, mint korábban, az indulatok pedig csaptak át zavargásokba.

Szaúd-Arábia és az Egyesült Arab Emírségek óvatos nyilatkozatban elutasította Izrael kelet-jeruzsálemi politikáját (az ottani tüntetések szolgáltattak indokot a támadásra a Hamásznak), de nem ítélték el a válaszcsapásokat. A szaúdiak azt hangsúlyozták, hogy Rijád a háttérben tartós megoldást keres a palesztinoknak. Az Egyesült Arab Emírségek is tartózkodó volt.

Szaúd-Arábia Izraellel kvázi szövetségben áll a regionális versenytárssal, Iránnal szemben, az Emírségek pedig hasonló okból írt alá korábban egy normalizációs egyezményt, és megfenyegette a Hamászt, hogy törli az infrastrukturális beruházásokat Gázában, ha folytatódnak a rakétatámadások.

Libanon pártolta a szaúdiak és az Emírségek álláspontját. Omán is visszafogta korábban igen éles Izrael-ellenes retorikáját. Az Iszlám Együttműködési Szervezet egy nyilatkozatban az ENSZ Biztonsági Tanácsát szólította fel a „barbár cionista agresszió” megállítására – amivel kvázi áthárította a cselekvés felelősségét az ENSZ-re.

Akadtak keményebb hangok

Az arab sajtó is elég vegyes képet mutat. Az emírségi médiák kommentátorai mértéktartásra intették olvasóikat az erőszak elkerülése érdekében. Az egyiptomi lapok azt emlegették fel, hogy Egyiptom négy háborút is viselt azért, hogy Kelet-Jeruzsálem lehessen a palesztinok fővárosa.

Persze voltak radikális hangok is. Egy libanoni újságíró arról írt, hogy Izrael „elbitorolt földön” létezik, és csak nyers erő alkalmazásával maradhat fenn – amit a végtelenségig nem játszhat el.

A törökök is keményebb hangnemet ütöttek meg. Ankara Szaúd-Arábiát és az Egyesült Arab Emírségeket „Izrael bábácskáinak” titulálta, és azt javasolta nekik, hogy inkább győzzék meg  Jeruzsálemet, hogy szálljon le a Hamászról. A regionális hatalmi ambíciókat dédelgető Törökországtól ez nem annyira meglepő reakció, ahogy az sem, hogy olyan támogatásról biztosította a palesztinokat, mint amelyet Azerbajdzsánnak nyújtott a karabahi háborúban.

Körkép.sk