Lehet-e önálló Skócia? És egyáltalán: cél vagy eszköz a skót függetlenségi törekvés?

Nyitókép forrása: ft.com

Ezen a héten a brit Sunday Times konzervatív újság által közzétett közvélemény-kutatás szerint a skót függetlenség támogatása két éve nem volt ilyen alacsony, mint most – kezdi a GeopoliticalFutures a skót függetlenség dilemmáiról és jövőjéről írt elemzésében. Az írás kitér arra is, miért annyira kétesélyes Skócia kiválása, mi szól az EU-tagság és mi az Egyesült Királyság megtartása mellett, és hogy – többek között – mi lenne a sorsa a skót területen elhelyezett brit atomütőerőnek. A skót függetlenség a 2016-os Brexit népszavazás óta mozgatja igazán az európaiak fantáziáját, pedig a történet jóval régebben kezdődik.

Skócia 1707-ben önkéntes unióba lépett Angliával. A 18. század fő narratívája az volt, hogy Skócia jobban jár a közös királysággal, mint a függetlenséggel. Ezért támogatták az Egyesült Királyság tagjainak egyesülését (Anglia, Skócia, Wales, Észak-Írország).

A 19. században aztán változások jöttek. Megjelent a Skót Liberális Párt, amely elfogadta az írek azon követelését, hogy az Egyesült Királyság tagjai saját politikai döntéseket hozzanak meg a kormányzás egyes területein. Ezzel leindult a decentralizáció folyamata, ami igazán szélessé az 1960-as években fejlődött. Ekkor erősödtek fel az autonómia-törekvések. A decentralizáció évtizedekig működött, ám ezzel párhuzamosan megjelent az önálló skót állam létrehozásának vágya is – nagyjából egy időben a brit gyarmatbirodalom széthullásával.

   

Amíg ugyanis volt gyarmatbirodalom, Skócia viszonylag szabadon megőrizhette saját identitását és hagyományait, lényegében azért, mert brit birodalom elég nagy és globális volt ahhoz, hogy több kultúra számára is teret engedjen. A gyarmatok elvesztése után azonban megjelent a veszélye annak, hogy a szigetre vele összezárt Anglia túl dominánssá válik.

Fokozatosan nőni kezdett az autonómia iránti igény, Londonnak pedig nem volt más választása, mint legalább részben eleget tenni a skótok követeléseinek. Skócia 1997-ben népszavazást tartott a decentralizációról, amelynek eredményeképp 1999-ben skót parlament alakult, több területen saját hatáskört gyakorolhatott, bár pénzügyi kérdésekben és a szociális juttatások rendszerét illetően nem volt befolyása.

Felgyorsulnak az események

2007-ben a Skót Nemzeti Párt (SNP) eggyel több mandátumot szerzett, mint a skót munkáspárt, és úgy döntött, hogy kisebbségi kormányt hoz létre. A függetlenségi törekvések új lendületet kaptak, amit az SNP arra használt, hogy tovább bővítse jogköreit. Londontól szerény hatásköröket kapott saját pénzügyei felett.

2011-ben az SNP megszerezte az abszolút többséget, és hatalmát arra használta, hogy tovább fűtse a függetlenségi mozgalmakat, hogy újabb hatásköröket csikarjon ki Londonból. Ezzel valószínűleg a közvélemény is tisztában volt, mert az önálló Skócia gondolatának támogatása alacsonyabb volt, mint tíz évvel korábban, de ettől még megfelelő eszköznek tartották, hogy újabb engedményeket érjenek el az angoloknál.

Jött a 2014-es függetlenségi népszavazás, amit a 2012-ben aláírt edinburghi megállapodás tett lehetővé. A szabály szerint a népszavazáson egyetlen kérdést lehet feltenni, amelynek világosnak kell lennie: vagy függetlenség, vagy az Egyesült Királyság. A decentralizáció további engedményeinek lehetőségét nem szabadott belefűzni a kérdésbe.

A kampány utolsó hetére azonban a függetlenséget elutasítók 20 százalékos előnye elolvadt, a két tábor fej fej mellett haladt, sőt, néhány közvéleménykutatás az igenek győzelmét jósolta. London jobbnak látta beavatkozni. Gordon Brown akkori brit miniszterelnök meggyőzte az unionista pártokat, hogy újabb hatáskörbővítés ígéretével billentsék vissza a mérleg nyelvét. A „nem”-ek végül győztek, de csak papíron, Skócia az alkunak köszönhetően hatalmat kapott saját pénzügyei és szociális rendszere felett, így valójában az igenek ereje győzött.

Újabb szembenállás

2016-ban jött a Brexit-népszavazás, amelyen a skótok egyértelműen az EU mellett szavaztak, Anglia azonban kivitte az Egyesült Királyságot az EU-ból. A skót politikai elit ismét terítékre tette a függetlenséget egy újabb népszavazás formájában. (A skót érvek hátterével később foglalkozunk.) Idén májusban pedig az SNP megszerezte zsinórban negyedik győzelmét a skóciai választásokon, és a Zöldekkel koalícióra lépve a parlamenti helyek 55,8 százalékát birtokolja. Skócia tehát népszavazást akar.

Boris Johnson brit miniszterelnök kormánya azonban nem. Az SNP győzelmének bejelentése után tárgyalásokra hívta Skócia, Wales és Észak-Írország vezetőit, de egyértelműen kijelentette, hogy London nem akar újabb népszavazást.

Lehet-e önálló Skócia?

Nagy kérdés, hogy van-e reális esély egy önálló Skócia megalakulásának. 2014 után a skót társadalom ebben a kérdésben erősen átpolitizálttá vált, különböző mozgalmak jelentek meg, némelyik közülük radikális és nacionalista. Ráadásul az egész folyamatot alaposan megbonyolította a koronavírusjárvány.

A skót kormány múlt héten közzétett Bexit-jelentése szerint Skócia kereskedelme az EU-val az elmúlt öt évben visszaesett, néhány ágazatban lényegében zuhanás volt tapasztalható. Skócia népességdinamikája azonban jelentősen eltér Angliáétól, a skót gazdasági növekedése igen erőteljesen függ a kontinentális Európából érkező bevándorlóktól – és ezt a bevándorlást a Brexiten kívül most a járvány is visszább szorította. Mindeközben Nagy-Britannia külön kereskedelmi megállapodást kötött Ausztrálival, ami rossz helyzetbe hozza a skót gazdákat.

A függetlenségpártiak érvelése szerint az Egyesült Királyság igen nagy bevételekre tesz szert Skóciának hála, például a skót felségvizeken kitermelt kőolajból. Valójában azonban a függés kölcsönös, Skócia sokkal jobban rá van utalva Angliára, mint az EU-ra. Termékei és szolgáltatásai zömét az Egyesült Királyságon belül értékesíti, ráadásul a 2008-as válság óta a londoni kormány kezében van a Royal Bank of Scotland és Bank of Scotland is.

Túl sok kötődés, túl gyenge EU

A gazdasági kapcsolatok olyan szorosak Skócia és Anglia között, hogy még a függetlenségpártiak egy jelentős része is megtartaná a fontot fizetőeszközként, az euró pedig csak egy vitatott alternatívaként merül fel. És ha már EU, nem szabad elfelejteni, hogy a kontinentális Európa és Skócia kapcsolata túlságosan is felszínes. Európát a skót függetlenségnél jobban foglalkoztatja a Brexit-megállapodás utórengéseinek kezelése és saját belső bomlásának kihívásai.

Márpedig egy független Skócia uniós tagságához mind a 27 tagállam jóváhagyására szükség lenne. Kérdés, hogy egy katalán függetlenséggel viaskodó Spanyolország, (vagy a magyar kisebbség autonómiatörekvéseitől rettegő Szlovákia – a szerk.) támogatná-e Skócia felvételét. A dilemma lényege ugyebár az, hogy ha Skóciát az EU elismeri, akkor el kellene ismerne hasonló esetben Katalóniát is – ez a felvetés önmagában újabb lendületet adna a katalán törekvéseknek.

Kevésbé emlegetett, de szintén nehéz kérdés a független Skócia biztonságának és védelmének szavatolása. Az egyik alternatíva a NATO-tagság lehetne, de ez kétesélyes variáció, mert a szövetség számára az Egyesült Királyság egységes egészként igazán hasznos. Ígéreteket biztosan nem tennének az önállóságot tervező skót kormánynak.

A brit Trident nukleáris csapásmérő egységek mind skót területeken vannak, de az SNP már a 2014-es függetlenségi népszavazáson arról beszélt, hogy a független Skóciának atommentesnek kell lennie, így ezek leszerelése a legvalószínűbb forgatókönyv. Ennek hiányában Skócia nem sok mindent tudna felajánlani a NATO-nak.

Az sem mellékes, hogy a 2014 óta eltelt időben nagyon megváltozott a világ, és paradox módon a londoni és az edinburghi érdekek közeledtek egymáshoz. London egyben akarja tartani a királyságot, és együtt akarja növelni Európától független globális szerepét – ez pedig Skóciának szimpatikus. Mert amíg Anglia a világra figyel, nem az angol vagy az anglikán érdekek dominánssá tételével foglalkozik odahaza…

Körkép.sk