A Macron-Draghi tandem töltené be a Merkel után keletkező hatalmi űrt Európában

Nyitókép forrása: SITA/Olivier Hoslet, Pool Photo via AP

A francia-német helyett várhatóan a francia-olasz tengely szállhat versenybe Európa vezető szerepéért. Párizs és Róma egyre közelebb sodródik egymáshoz – derül ki a Politico elemzéséből. A brüsszeli hírportál sejtése nem alaptalan, több olyan körülmény is arra utal, hogy a Merkel-korszak vége egyúttal hatalmi űrt is teremt az EU élén.

Emmanuel Macron francia államfő és Mario Draghi olasz kormányfő párosa lépne Merkel helyére az unió tényleges, vezetői székébe. Erre minden esélyük megvan, és az időzítés sem véletlen. Németországban szeptember 26-án lesz a parlamenti választás, amely véget vet Angela Merkel 16 éves kancellári korszakának.

Ami viszont fontosabb, hogy Merkel távozásával egyidőben valószínűleg a négy évvel ezelőttihez hasonló elhúzódó és nehézkes koalíciós tárgyalásokra kerül sor, ami hónapokra lefoglalja a németeket. És amíg a német macska nincs otthon, cincoghatnak a franciák és az olaszok, akik már most sem tétlenkednek.

   

A két ország együttműködve dolgozott azon, hogy minél hamarabb sikerüljön nyélbe ütni az EU 750 milliárdos mentőcsomagjának merítését (Macron nem véletlenül maradt távolságtartóbb a jogállamisági vita idején). Párizs és Róma pedig újabban meg akarja reformálni az EU forrásmerítési szabályait, miközben összehangolják nagy ipari projektjeiket és szorosan összedolgoznak az igazságügy területén is.

Közös nevezők

Hogy Macron és Draghi ilyen jól megérti egymást, az nem csak geopolitikai kényszerűségből adódik. Mindketten befektetési bankárok voltak korábban, és mindketten az Európai Unióban látják a hazai (francia és olasz) gazdasági problémák megoldását. Bár ez  a felfogás csak akkor érvényesülhet, ha politikai erővel párosul.

Draghi tudja ugyanis a legjobban, hogy eddig Németország mindig végigvitte fiskális célkitűzéseit, még akkor is, ha azzal Olaszországnak, Franciaországnak vagy a többi déli tagállamnak súlyos anyagi károkat okoz. Draghi volt ugyanis korábban az Európai Központi Bank elnöke, amely nem engedte leértékelődni az eurót.

A 2008-2009-es válság után azonban a déli országoknak épp erre lett volna szüksége. Olaszország például az erős euró miatt túl drágává vált a turisták számára, termékeik és terményeik pedig az importőr országok számára. Ha nem lett volna a közös valuta, Róma egyszerűen leértékelte volna saját valutáját, ezzel lendítve fel az exportot, csökkentve a munkanélküliséget. Az euró korában azonban ezt nem tehette meg. Az olaszok számos súlyos gazdasági problémájukért a németek hajthatatlanságát okolják.

Vissza nem térő lehetőség

Most azonban kis szerencsével fordulhat a helyzet, és mindkét ország aktívan dolgozik az együttműködés sikeréért. A hónap elején Sergio Mattarella olasz elnök első (beutazási enyhítéseket követő) hivatalos útja Párizsba vitt. Macron akkor  az olaszokat testvérnemzetnek nevezte.

Persze előzmények is voltak. Tavaly tavasszal Franciaország levette védelmező kezét azokról a szélsőbaloldali olasz terroristákról, akik évtizedekkel korábban menekültek a franciákhoz az olasz hatóságok elől. Párizs évtizedek óta nem volt hajlandó kiadni őket.

Nemrég sikerült véglegesíteni a Fiat Chrysler és a PSA Group megaszövetségének részleteit, ráadásul a korábbi, kemény odaszólásoktól sem mentes kommunikációtól eltérően a francia Stellantis megtartja olasz befektetéseit (és álláshelyeit), sőt, egy hatalmas elemgyárat húz fel Olaszországban.

És nyilvánvaló, hogy a francia-olasz szoros együttműködés nélkül fel sem merülhetne egy közös európai katonai misszió lehetősége Líbiában, ahol a hosszú ideig az olaszok és franciák ellentétes érdekeket képviseltek.

A két ország közösen lobbizik Brüsszelben azért is, hogy enyhítsék a közkiadásokra vonatkozó európai szabályokat. Ezek jelenleg legfeljebb 3 százalékos deficitet és 60 százalékos államadósságot engedélyeznek a tagállamoknak. Természetesen sem Franciaország sem Olaszország nem tudott határértéken belül maradni.

Az ellenérdekeltek nyilván nem nézik tétlenül…

Hasonló megfontolásokból szorgalmazzák a közös uniós kötvénykibocsátás nyélbe ütését. A déli tagállamok kötvényei nem túl jó besorolásúak, ezért magas kamatot és magas kockázati felárat kell fizetnie az országoknak a pénzpiaci hitelekért. Ha Európában kongatják a vészharangot, a befektetők rendszerint a német vagy más „északi” tagállam kötvényeihez menekülnek. A közös hitelfelvétel azt jelenté, hogy az északi kötvények rovására tudnának a déliek sajátjuknál jobb feltételekkel hitelt felvenni. Ez értelemszerűen az északiaknak nem tetszik, mert az ő kötvényeiket ez „lehúzza” – sokan úgy látták, hogy Hollandia a jogállamisági vitát csak a közös kötvénykibocsátás megakadályozására használta fel.

Épp az ilyen érdekellentétek miatt arra esély sincs, hogy a franciák az olaszokkal akadálytalanul vegyék át az irányítást az EU volánjánál. Lehet, hogy Németország a belpolitikai csatározások miatt megbénul egy időre, de a többi északi, szigorú költségvetési politikát követő ország biztosan nem hagyja szó nélkül a „déliek” szövetkezéseit. Itt konkrétan Hollandiára, Svédországra és persze a kevésbé északi Ausztriára kell gondolni.

Ráadásul Közép-Kelet-Európa országainak nem elfogadható Macron balliberális politikája, és ami sokkal fontosabb, Macron és Draghi európai győzelmével a nemzetállamok Európájának célkitűzése hatalmas veszteséget szenvedne.

Körkép.sk