A Brexit főtárgyalója indulna Macron ellen a francia elnökválasztáson

Nyitókép forrása: LUDOVIC MARIN/POOL/AFP

A legutóbbi francia helyhatósági választások megmutatták, hogy sem Emmanuel Macron jelenleg regnáló államfő, sem fő kihívója, Marine Le Pen nem képes a régiókban maga mellé állítani a választók többségét. Valószínűleg ez adta meg a végső lökést Michel Barniernek a jövőre esedékes elnökválasztáson való indulásra. A Brexit uniós főtárgyalójaként nemzetközi ismertségre szert tevő Barnier névleg a konzervatívok táborát erősíti.

A mainstream európai sajtó szerint Barnier esélyeit növeli a két nagy esélyes közti választóréteg nagysága és az, hogy jelentős vezetői tapasztalatokat tudhat magáénak. Pártja, a Les Républicains csak az ősszel tartja meg az előválasztást, de már vannak olyan potenciális jelöltek, akik túl vannak az első kampányeseményeken is.

A döntés nem egyszerű. A teljesen jellegtelen baloldali Francois Hollande elnökségét követően a konzervatívok igen jó eséllyel indultak a 2017-es elnökválasztáson. Ám végül a mainstream sajtó hathatós közreműködésének hála az akkor még balliberális értékeket valló és politikai értelemben a semmiből feltűnő Macron került ki győztesen. A pofon kijózanítóan nagy volt, és a mai napig komoly kötélhúzásokat okoz a párton belül a megfelelő elnökjelölt személyét illetően.

   

A legutóbbi felmérések (augusztus 23.) szerint Macron és Le Pen fej fej mellett haladnak 24-24 százalékos preferenciával. Őket Xavier Bertrand követi 16 százalékkal, azonban egyetlen párt előválasztásán sem akart részt venni, így további sorsa erősen kétesélyes.

Barnierrel egyelőre nem mindegyik felmérés számolt, főleg azért nem, mert politikai értelemben még csak nemrég tért haza az uniós közegből. Ez akár előny is lehet, a francia közvélemény viszonylag kevésbé követte nyomon  Brexit tárgyalásokat, az ő életükre nem gyakorolt a britek távozása akkora hatást, mint például a Macron által erőltetett nyugdíjreform tette volna.

Persze, az egész helyzet európai kontextusban elég érdekes képet mutat. Donald Tusk, egykori kétszeres lengyel miniszterelnök, miután a választók letessékelték az ország éléről Angela Merkelnek köszönhetően az Európai Tanács elnöke lett, majd később az Európai Néppárt elnöke. Ez utóbbiról mondott le nemrég, hogy visszatérhessen a lengyel politikába.

Mario Draghi, az Európai Központi Bank volt elnöke a legutóbbi uniós választásokat követően átadta át a stafétát a pénzintézet élén. Míg ott volt, a német monetáris politikai és pénzügyi érdek (nem túlzás ezt mondani) kiszolgálója volt. Most egy kormányválságnak köszönhetően választások nélkül került Olaszország miniszterelnöki székébe, holott az EKB élén olyan intézkedéseket foganatosított, amelyek súlyos gazdasági károkat okoztak hazájának.

És itt van Michel Barnier, korábbi háromszoros francia kabinetminiszter volt, majd két ciklust töltött el uniós biztosként. Tapasztalatnak ez nem rossz, de az összkép mégis arra utal, hogy egy újabb uniós bürokrata tör hazai politikai babérokra EU-s hátszéllel, miközben hazai láthatósága a nullához közelít – hogy esetleges megítéléséről ne is beszéljünk.

Persze vannak szimpatikus javaslatai is Barniernek. Konzervatív indulóként nemrég bevándorlási moratóriumot javasolt, ami az ő olvasatában azt jelenti, hogy 4-5 évig csak a tényleges menekültek és a diákok kapnának francia tartózkodási engedélyt. Ezen kívül népszavazást akar tartani a bevándorlásról. Az persze más kérdés, hogy ebből mit valósítana meg a gyakorlatban is, azt viszont jelezte vele, hogy Macrontól jobbra pozicionálja magát.

Ez azonban az elemzők önmagában igencsak kevés a megválasztáshoz. A konzervatív jelöltek egyikének esélyei sem túl nagyok a második fordulóban, ahol egy Macronnal vagy egy Le Pennel kellene megmérkőzniük. És a helyhatósági választásokból sem szabad túlságosan messzemenő következtetéseket levonni.

Az IPSOS szerint mindössze a franciák 11 százaléka adná le voksát az első fordulóban Barnierre, így Xavier Bertrand (15 százalék) és Valérie Pécresse (14 százalék) is megelőzi.

Körkép.sk