Megromlottak a német-francia viszonyok: Európa vezető szerepéért verseng Scholz és Macron

Nyitókép forrása: SITA/AP Photo/Markus Schreiber

Európa vezető szerepéért versenyez Emmanuel Macron francia államfő és Olaf Scholz német kancellár és a két ország Ukrajnát érintő stratégiai megközelítése közti különbségek erre a versengésre vezethetők vissza.

Két héttel ezelőtt, mikor Macron belengette a nyugati katonák Ukrajnába küldését, alaposan alávágott a németeknek.

„Sokan, akik ma azt mondják, hogy soha, kizárt, ugyanazok, akik korábban azt hangoztatták, hogy soha nem küldenek tankokat, repülőgépeket vagy nagy hatótávolságú rakétákat. (…) Emlékeztetnél mindenkit, hogy két évvel ezelőtt egyesek azt mondták, hogy takarókat és sisakot fogunk küldeni”

Macron egyértelmű utalást tett ezzel Németországra, amely – a francia Le Monde cikke szerint – teljesen hülyét csinált magából szövetségesei szemében azzal, hogy az orosz invázió megindulása után 5000 sisakot küldött Ukrajnának.

   

A francia elnök durva beszólására Scholz pár órával később azzal reagált:

„Az eredeti megállapodásunk, miszerint nem lesznek NATO-államok vagy európai országok által küldött szárazföldi csapatok, katonák Ukrajnában, a jövőben is érvényes”

mondta.

Tény, hogy Scholz és Macron között egyre nagyobb a politikai szakadék.

Érdemes párhuzamot vonni a közelmúlttal: évekkel ezelőtt Angela Merkel német kancellár, Európa de facto vezetője akkor minden releváns nemzetközi találkozóra cipelte magával a politikailag pehelysúlyúnak számító Francois Hollande francia elnököt, a német-francia együttműködés és egyensúly jegyében.

Így volt ez a Krím orosz annexiója után is a Normandiai Négyek formátumában és más területeken. Azóta hatalmasat fordult a világ, Merkel nyugdíjba buktatta magát, Scholz a liberálisokkal kötött kormánykoalíció nehézségeit nyögi, Macron pedig az orosz-ukrán háború árnyékában, az EU legerősebb hadseregével előtérbe került.

Pedig egykor Franciaország kiszolgáltatott helyzetben volt Németországgal szemben, elég, ha csak a monetáris politikára vagy költségvetési korlátozásokra gondolunk, amivel a németek nem egyszer taccsra vágták a francia és olasz gazdaság egy részét.

A status quo eltolódása láthatóan dühítette Scholzot, akinek már nem csak saját radikálisan háborúpárti progresszív koalíció partnereivel (Zöldek, FDP) kell megküzdenie, hogy ne eszkalálódjon az ukrajnai háború, hanem Macronnal is, aki nyíltan kitálalt a párizsi találkozó után a nyugati katonák Ukrajnába küldéséről.

„Macron azt mondta, hogy nincs konszenzus ebben a kérdésben, pedig ez nem igaz. Az igazság az, hogy Franciaország magára maradt ebben a témában, mert a legtöbb résztvevő egyértelműen elutasította [a javaslatot]”

mondta a Le Monde-nak egy névtelen német diplomata-forrás, és ez egyébként tényleg így volt. Macron bejelentése után az USA, a NATO főtitkára, a németek, olaszok, spanyolok és Szlovákia is elhatárolódott tőle – lényegében mindenki, a baltiakon kívül.

A német-francia feszültség egy héttel később is tapintható volt. Annalena Barbock német külügyminiszter március 5-én francia kollégájánál, Stéphane Séjourne-nél tett látogatást, amit nem követett közös sajtótájékoztató.

Macron pedig növelte a nyomást a németeken azzal, hogy egy nappal később Prágában már arról beszélt, hogy Európának „a kor kihívásait bátorsága növelésével kellene ellensúlyoznia”.

Mire jött a német válasz, és Boris Pistorius német védelmi miniszter kijelentette, hogy „sem a katonák sem a bátorság firtatása nem oldja meg azokat a problémákat, amelyek Ukrajna kapcsán előttünk állnak”.

Erre egy nappal később sem Pistorius sem Baerbock nem vehetett részt a franciák által kezdeményezett nemzetközi videokonferencián.

Törésvonalak

Tény, hogy Németország az elmúlt két évben az amerikaiak nyomdokain járt. Ha az EU közös haderőfejlesztési kerete került szóba, okvetlenül ott akarták tudni benne az amerikai fegyveripart is, ami a jelentős fegyveriparral rendelkező franciáknak természetesen nem tetszett.

Németország több kínai nagy beruházást úgy módosított, hogy az amerikaiak kedvére tegyen, miközben Macron Pekingbe utazott, és Európa stratégiai autonómiáját emlegette.

Németország 15 uniós tagállammal (köztük Szlovákiával) 2023-ban létrehozott egy koalíciót, amely a közös rakétabeszerzést tűzte ki célul saját légvédelmük fejlesztése érdekében. A koalíció kizárólag amerikai és izraeli felszerelések beszerzésére törekszik.

Franciaország (és a németekkel szembeni ellenérzése miatt Lengyelország) megtagadta a csatlakozást a koalícióhoz. Párizs azzal érvelt, hogy az oroszokat ezzel csak fegyverkezési versenyre ösztönzik. Valójában Macron azt akarta volna, hogy az európai haderőfejlesztés gerincét nem az amerikai hanem a francia hadiipar adja.

Miközben a német-francia projekt keretében fejlesztett európai vadészgép-program gyakorlatilag stagnál, Németország 10 milliárd euró értékben szerződött le amerikai F-35-ös ötödik generációs vadászgépek vásárlására.

Az orosz-ukrán háború egy kimondatlan egyensúlyt is felbillentett Németország és Franciaország között. Egykor németek adták a gazdasági erőt, a franciák a katonait. A háború miatt a németek kacérkodnak (de egyelőre szigorúan csak kacérkodnak) a saját haderejük kiépítésének gondolatával.

Párizs elsőbbsége a védelmi kérdések és prioritások terén minimálisra csökkent.

Jöjjön megint egy beszédes idézet a Le Monde hasábjairól. Egy francia magas rangú politikai tisztviselő szerint „Németország egyre nagyobb hatalomra tesz szert stratégiai kérdésekben, anélkül, hogy rendelkezne a megfelelő szervezeti kultúrával és eszközökkel”.

Ez utalás arra, hogy Franciaország állandó tagja az ENSZ Biztonsági Tanácsának és vétójoga van, Németország nem állandó tag, és nincs is vétójoga. Franciaországnak vannak atomfegyverei, Németországnak nincsenek.

A németek azért öntik a pénzt Ukrajnába, mert attól félnek, ha véget ér a háború, akkor az Egyesült Államok katonai képességek terén leveszi kezét Európáról. A német gazdaságnak pedig igen előnyös volt az a hősszú évtizedek óta tartó politika, hogy az USA védernyője alá bújva egy rakás pénzt spórolt meg és hagyta tönkremenni haderejét.

Egyesek szerint Scholz német kancellár épp azért igyekszik katonai téren is bontogatni Németország szárnyait, hogy vezető szerepre tehessen szerint, amikor az amerikai védelem már nem lesz annyira magától értetődő, mint eddig. Persze, mindezt úgy kell megtennie, hogy a saját hazájuk militarizációját elutasító német szocdem választókat ne idegenítse el.

Itt érdemes még megemlíteni azokat az egyébként nem irreális felvetéseket, hogy Donald Trump újbóli elnökké választása azt eredményezheti, hogy az USA leépíti a NATO súlyát, és helyette kétoldalú védelmi megállapodásokat köt a relevánsnak ítél európai országokkal.

Akárhogy is, jelenleg Scholz a mérsékeltebb háborús retorika megtestesítője, aki arra hivatkozik, hogy el kell kerülni az események olyan végzetes láncreakcióját, amelyek anno az I. világháború kitöréséhez vezettek. Macron ezzel szemben nyíltan utalt a nyugat-európaiak által a náci Németországgal kötött paktumra 1938-ból, amely egy időre eltüntette a térképről Csehszlovákiát – és a döntés Ukrajna támogatásának folytatásával állította fordított párhuzamba. 

Körkép.sk