Aki nincs a facebookon, nem is létezik?

Aki nincs fent a facebookon, az nem is létezik. Hallható sok helyütt, miközben maga a facebook film ("The Social Network" ) sorra söpri be a nemzetközi díjakat, filmkritikusi elismeréseket, megállíthatatlanul robogva az idei Golden Glob és Oscar-díj felé (szerk. megj. a bevezető még a hétfő éjjeli Aranyglóbusz díjátadó előtt íródott). De valóban igaz a fenti állítás? Két személy, két vélemény egyazon témában.

Ciklámen:

Az utóbbi időben többször találkoztam olyan megnyilvánulásokkal, amelyek szerint, aki ma nem fészbukozik, az olyan, mintha nem is létezne. Nemrég például egy blogban merült fel a gondolat, hogy nem lehet modern, lendületes, fiatalos politikus olyasvalaki, aki nem fészbukozik. Hogy ez mennyire nem igaz, azt épp a cikkíró cáfolta meg –  akaratlanul, azzal a puszta ténnyel, hogy ő, aki nyilván szorgalmasan fészbukozva figyeli, ki van a hálózatban és ki nem, még véletlenül sem politikus, míg az illető, akiről elmarasztalóan írt, bár nem fészbukozik, már elég hosszú ideje benne van a politikában.  

Arról nem is beszélve, hogy a fészbukozás csak elhatározás kérdése, és az ember pillanatok alatt benne lehet ebben a modern, lendületes, fiatalos (micsoda félrevezető, semmitmondó és képlékeny jelzők!!) dologban, politikussá viszont nem (csak) a saját akaratából és nem pillanatok alatt válik (bár erre is van ellenpélda). Na, de nem akarok én politikusokról és bloggerekről, valamint a kettő viszonyáról írni. Csak éppen nem szeretem az olyan durva általánosításokat, mint amilyet egy tanárnőm mondott, amikor végignézett a színháztermen, s elégedetten konstatálva, hogy jó helyen, jó társaságban töltheti az estét, kijelentette, „aki számít, az mind itt van”. Vagy amit a klónozott időjárásfelolvasó hölgyemény mondott: „akinek nincs Vuittonja, az nem számít in-nek” (aki nem tudná, a Louis Vuitton táskákra gondolt, de hát aki ezt sem tudja, az már ugye reménytelenül lemaradt…). Hát ilyesfélének érzem azt is, amikor egyesek a fészbukozást állítják be a modern életvezetés netovábbjának.

Pedig ez az általánosítás is csak egy a sok manipuláció közül. S megvannak az áldozatai. Most nemcsak azokra gondolok, akik reggeltől estig minden szabad percükben rohannak a gép elé, nehogy kimaradjanak valami fontos történésből (például, hogy megtudják, valamelyiknek a sok-sok barátjuk közül hány kölnit hozott a Jézuska, majd öt perccel később kiderüljön, hogy a hatodik kölni az nem is kölni volt, hanem parfüm, és jöjjön egy link arról, mi a különbség parfüm és kölni között, bizonyítva, mennyi mindent megtanulhat az ember a fészbuknak köszönhetően…) Közben észre sem veszik, hogy esetleg tényleg kimaradnak valami életreszóló fontosságú történésből. Azt pedig kimondottan nevetségesnek tartom, amikor némelyek abban versenyeznek, hogy hányan jelölték be őket, hány barátjuk van a fészbukon, mi több, hány híres ember van közöttük. S vannak, akik megnézik, ki mindenki barátja az ő barátjuknak, s a továbbiakban ehhez mérten viszonyulnak hozzá. Ez ám a barátság…

   

Azt hiszem, ezekből a sorokból már kiderült, hogy nekem nem a fészbukkal van bajom. A fészbuk önmagában véve egy jó dolog, akárcsak az atommaghasadás. Ameddig szolga marad. De ahogy az atommag nem könyörög azért, hogy adjanak már neki legalább egy kicsike bombácskát, úgy a fészbuk sem esdekel eszeveszetten azért, hogy egy újabb függőség, manipuláció és népbutítás eszközévé tegyék valamilyen szinten véleményformáló egyedek.

Itt akartam befejezni, de közben jött a hír, hogy a fészbuk aranyglóbuszos lett. Na, ettől aztán még menőbb lesz fészbukozni. Egészségünkre. Azért örülök a díjnak, mert a srácok, akik az egészet megalkották, okosak és még helyesek is (főleg Eduardo, az igazi). De az én kedvenc találmányom továbbra is az internet és az automata mosógép marad. Bár az utóbbi időben mindenhol azt olvasom, hogy nem tart lépést a korral, akinek nincs mosogatógépe…

Nyomkereső:

Mai információs társadalmunkban hihetetlen mértékben megváltoztak a kommunikációs szokások. Amit az emberek nem látnak, az számukra nem is létezik.  Ma már nem elég megvalósítani a legtutibb ötletet, el is kell tudni azt adni. A lehető leggyorsabb, legeredetibb, legegyszerűbb módon, keresve a médiafigyelmet. Különben az egész izzadságos munka elveszik az információ rengetegében, és odavész a befektetett idő, energia. Ha közszereplőről vagy politikusról van szó, még inkább. A facebook egy erre szolgáló közösségi oldal, mely az embert barátaival, ismerőseivel köti össze. Ma már több mint 500 millió felhasználója van a világ minden tájáról, és napról napra rohamosan növekszik.

A felhasználók növekvő száma és az általuk generált információs mennyiség egyre nagyobb követelményeket támaszt mindenkivel szemben, aki a közösségi oldalt nemcsak passzívan, hanem tudatosan, marketing célokra is használják. A politikusok, közszereplők pedig ilyenek. Egy-egy "ütősebb" facebook üzenőfali bejegyzés adott esetben akár kormányválságot is kiválthat, mint ahogy azt nemrég a két Hayek herceg ügye kapcsán magunk is tapasztalhattuk. A kérdés ma már sok helyütt az,  hogy meddig terjed a politikusi magánszféra, és milyen mértékben használható fel a médiában mindaz, amit az adott politikus magáncéllal, facebook profilján ismerőseivel, barátaival megoszt? Mark Zuckerberg vívmánya ugyanis egyre inkább megkerülhetetlenné válik. Tavaly év végén maga az angol királynő is csatlakozott, mint ahogy újabban már Orbán Viktor is keményen itt nyomul, annak ellenére, hogy tudható, még mobiltelefonja sincs.

De mi van azokkal a politikusokkal, akiknek a webkettő nem mond semmit? Akik hadilábon állnak a 21. század eszközeivel, se blogjuk, se twitterük, és még  a facebookon sincsenek? Ők lennének a lúzerek? A kérdés nem ennyire egyszerű. Attól függ, a földgolyó melyik részén járunk. Amerikában mindenképp, Szlovákiában és Magyarországon kevésbé. Míg Barack Obama nagyban a facebooknak (is) köszönhette sikerét, nálunk más a politikai kultúra jellege. A hazai átlagolgár nem igazán szeret névvel, arcképpel, jól identifikálható politikailag szerepet vállalni. Az ilyen facebook véleménynyilvánítás ugyanis  óhatatlanul azzal jár, hogy barátai, ismerősei előtt (különböző megjegyzéseknek kitéve magát) világosan leteszi a voksot egyik vagy másik párt mellett. Ettől pedig nagyon sokan ódzkodnak. Ez a fajta választói viselkedös jól megfigyelhető azokban az országokban, ahol politikailag megosztott a társadalom (pl. Magyarországon, de ilyen Szlovákia is a Most – Híd és az MKP versengésének köszönhetően).

Egy-egy választási kampány ma már gyakran üzleti vállalkozás, mely hasonló stratégiát követel. A politikus egy termék, őt kell eladni. A személyes facebook ebben a tranzakcióban tehet jó szolgálatot. Annak, aki  élni tud vele. A közösségi hálót ugyanis bár nem egyszerű, tudni kell hatékonyan használni. Ennek ellenkezőjére jó pár szlovákiai magyar példa ismert. Csak egy a sok közül: a több ezres, választások előtt röviddel művileg felturbózott politikusi ismerősi lista sokkal inkább gáz, mint erény.

Bár Szlovákiában egy internetes kampány (főleg a helyi magyarok körében) még messze nem dönti el a kérdést, mindenképp fontos kommunikációs csatorna. Egy parlamenten kívüli párt esetében különösen. Még akkor is, ha a mozgósítható vagy bizonytalan (ezért megszólítandó) potenciális pártszavazók jelentős része nem igazán aktív internet felhasználó. A facebookon való jelenlét az online szerveződés fontos terepe, hisz az általa generált plusz választói bázis akár a parlamenti küszöb átlépését is eldöntő tényezővé válhat.

A címben megfogalmazott állításhoz tehát visszatérve, aki nincs fent a facebookon, az nem is nehezebben létezik.

Ha tetszett az írás, csatlakozz  a Körkép Facebook-rajongói oldalához!