Egy Világunk 1.

Az „Egy Világ”, azaz „Jeden Svět” Európa egyik legrangosabb, az emberi jogokról szóló nemzetközi dokumentumfilm-fesztiválja. Idén március 10. és 18. között immár 12. alkalommal került megrendezésre Prágában. Színvonalát minősíti, hogy 2007-ben az oktatás és az emberi jogok bemutatása területén kifejtett munkájáért az UNESCO dicső elismerésében részesült.

De, hogy miért is írunk róla, pláne így múlt időben, mert aki lemaradt róla, az már nehezen pótolhatja be (maximum csak jövőre), annak több oka is van. Az első, hogy mindig érdemes figyelemmel követni hasonló eseményeket. Tágítani kell látókörünket, hogy a szlovákiai magyar, ill. a magyarországi valóságon kívül más országokkal, népekkel, kultúrával és életszemlélettel is megismerkedjünk. Hogy az ő tapasztalataikat, mi is hasznosítani tudjuk. Ilyen szempontból fontos az állandó művelődés. Nem is beszélve arról, hogy EGY VILÁGBAN ÉLÜNK, figyelemmel kell követnünk embertársaink életét, szenvedéseit, meg kell őket hallgatnunk, és ott kell segítenünk, ahol és úgy, ahogy tudunk. Persze nem feltétlenül kell annak éppen afgán menekültnek lennie, lehet nyugodtan falubeli is az illető.

Az idei fesztivál egyik fő irányvonala Irán zűrös belpolitikai helyzete volt. Iránról a legtöbb embernek csak a „vak arab világ” és a „nukleáris veszély” jut az eszébe. Nem ismerik az ország szépségeit, és eszükbe sem jut az ott élő egyszerű emberek élete és életszemlélete. Modern világunkban az internet, mobiltelefonok, közösségi portálok közreműködésével a cenzúrázott és elnyomott honi médiák megkerülésével szerezhetünk információkat az adott régiók történéseiről. Ezt használja ki és általa mutatja be a „Zöld napok” (Green Days)c. dokumentumfilmjében a brutális iráni belpolitikai helyzetet, az utcai összetűzéseket és a rendőri brutalitást Hana Makhmalbaf rendezőnő. Hasonló tematikájú film „Irán – nem meghallgatott hangok” (Iran: Voices of the Unheard), amelynek rendezője a 2008-as kudarcba fulladt választások utáni csalódott és kiábrándult irániakkal beszélget. Vagy éppenséggel Mehran Tamadon, egy Franciaországban élő iráni, „Bassidji” című dokumentumfilmje, amely az „Iráni Iszlám Köztársaság” fanatikusairól szól, azokról, akiknek nagy részük volt a legutóbbi választásokkor a demokratizmusért tüntetők elleni brutális merényletek végrehajtásában. A „Meghalni kövezéssel” (Women in Shoud) c. dokumentumfilmben pedig az iráni nők kiszolgáltatottságával és a helyi büntetőrendszerrel ismerkedhetünk meg.

Most csak Iránt emeltem ki nagy vonalakban, de hasonló tematikájú filmekkel találkozhattunk Tibetről,  Oroszországról, Afganisztánról, Burmáról, Észak-Koreáról vagy éppenséggel Latin-Amerikáról.

Az iráni vonal mellett hasonló fontosságú szerepet kapott az ökológia tematikája, a női jogok/a nők állandó megkülönböztetése, az Európában fellángoló nacionalizmus, vagy éppenséggel a szociális kitaszítottság. A sok szomorú és sötét hangulatú képsorozat mellett találkozhattunk szép emberi sorsokkal is, amelyekkel a fesztivál szervezői (ill. a dokumentumfilm készítői) szerettek rámutatni arra, hogy szent meggyőződéssel és erős akaraterővel mi mindent érhet el az ember.

   

Azt mondják, az ember csak akkor tud értékelni valamit, ha már elvesztette. Panaszkodunk és sírunk, hogy mi minden hiányzik, és hogy mi mindent akarunk még megszerezni ahhoz, hogy boldogok lehessünk. Többnyire álértékekért küzdünk. Nem tudunk örülni az élet apró pillanatainak, és annak, amink van. Állandóan többre vágyunk. Nem tudunk szerénynek lenni. Ez a fesztivál – és úgy általában a látókör szélesítése – azért is jó, mert megismerkedhetünk nálunknál sokkal keményebb és durvább sorsokkal, és látni őket mosolyogni, ill. látni azt, hogy tisztában vannak reménytelennek tűnő helyzetükkel, és könnyedén mosolyogva veszik sorsukat, elgondolkodtatja az embert. Hogy mi stresszelünk minden apróságon, miközben vannak emberek, akik állandó kilátástalanságban, félelemben és bizonytalanságban élik mindennapjaikat.

Az előbbi pár sor csak egy kis vakvágány volt ellazulásképpen. Visszatérve a fesztiválra a szervezők idén több újdonságot is bevezettek. A már hagyományos kísérőbeszélgetések és előadások mellett, idén először lehet szavazni olyan filmekre, amelyekből aztán a legtöbb három szavazatot kapót ingyen kikölcsönözheti a jónép. Ezzel azt a célt is szeretnék elérni a szervezők, hogy minél több ember megismerkedjen a Világunk és más népek, ill. emberi sorsok történéseivel. A három „nyertes” filmet bárki kikölcsönözheti, és bárkinek bárhol levetítheti – legyen az füstös kis kocsma a focivébé szüneteiben, hűvös kis borospince az izzasztó nyári napsütésben, esetleg hűtőkocsi, vagy éppenséggel odahaza kis gatyában az ismerősöknek. Az egyetlen hátránya a dolognak, hogy a szervezők nem szedhetnek belépti díjat, de a láda sörrel érkezőket szerintem senki sem fogja visszautasítani.

Másik újdonság, amivel szintén meglepték a rajongókat, és lényegében a második oka, amiért ezt a bejegyzést elkezdtem, az az, hogy az ínyencek az interneten keresztül on-line is megcsodálhatnak pár alkotást főleg a tavalyi díjnyertes dokumentumfilmek választékából. DE sajnos ezt már csak március 28-áig tehetik meg az érdeklődők!!!! A linket itt találhatjátok, többnyire eredeti szöveggel és cseh felirattal tálalva. Sok érdekeset tudhattok meg például az afgán nők helyzetéről, a spanyol partokat ellepő afrikai menekültekről („Barcelona, vagy halál”), a japán realitásról és párkapcsolatokról („Japán – Történet a szerelemről és a gyűlöletről”), Észak-Koreáról, vagy éppenséggel a magyar nacionalizmusról („Dübörög a nemzeti rock”). Ez az utóbbi még magyarul is van.

Aki így utólag kedvet kapott, de lemaradt az eseményről távolság vagy idő hiányában, az ezen a héten Brünnben bepótolhatja, vagy ősszel Pozsonyban, ahol szintén levetítenek majd pár díjnyertes alkotást.  Vagy pedig jövő tavaszra beírhat egy prágai kiruccanást a naptárába.