A zeneipar, ha a hanghordozók eladási mutatóit nézzük, haldoklik. Az elmúlt 6-7 évben egyre kevesebb lemezt sikerült értékesíteni. Nagy-Britanniában a digitális zeneeladások száma 7%-kal csökkent, a CD-knél ez a szám 12,4%. Ez utóbbi érték még a karácsonyi időszakban is gyenge (CD-t már ajándékba is kevesebben vesznek), valószínűleg ez okozza, hogy a lemezboltok egymás után zárnak be.
Nem hallgatnának az emberek zenét? Akkor mi ez a sok füllhallgatóval a fején közlekedő ember? A magyarázat egyszerű. Az elmúlt években elkezdte virágkorát élni az internet. Felgyorsult az információáramlás: egyszerűbb lett a kommunikáció a világ másik végén élő barátokkal, a sajtó online formában is elérhető, a kutatómunkához nem kell órákat a könyvtárban tölteni, elég begépelni a keresőbe, hogy mit szeretnénk és igenigenigen, lehet zenét (is) letölteni.
Az internetes zeneletöltés a zeneipar egyedüli pozitív mutatókkal záró ága. Nem kell megvennünk a komplett albumot, letölthetjük a számokat külön – külön is.
A legális (akár fizetős) letöltések az összletöltések alig ¼-ét teszik ki. A BPI felmérése alapján tavaly az Egyesült Királyságban a lemezletöltések 76%-a (körülbelül 1.2 milliárd szám) nem ezen az úton történt.
Az illegális letöltések (és a kiadók panaszai) ellen próbál tenni a Google is legújabb kezdeményezésével. Ezentúl, ha bepötyögjük egy zenekar nevét, az első pár oldalon megjelenő találatok közt nem fog szerepelni olyan, hogy ,,torrent” vagy ,,P2P”, helyettük a legális letöltést lehetővé tevő oldalak jelennek majd meg. Ez mind szép és jó, de ha valaki nem épp a törvényes úton szeretné leművészkedni kedvenc bandája lemezét, annak továbbra is ott a torrent oldalak, legrosszabb esetben a soulseek.
És itt álljunk meg egy pillanatra. Mi egyáltalán a(z) (il)legális letöltés? Hogy tudják ellenőrizni, hogy az általam letöltött mappa törvénytelen dolgot tartalmaz?
Az első kérdésre meglehetősen nehéz a válasz. A törvény az interneten fellelhető tartalmak terén eléggé foghíjas, magáncélú felhasználásnál engedélyezi az adott művek másolását…a letöltés pedig lényegében ez a kategória. Csakhogy, abban a pillanatban, hogy a letöltött anyagot átadjuk valaki másnak (online vagy offline formában), törvényt sértünk.
A legális tartalmak le/feltöltői ellen fellépni szintén nem könnyű. Ehhez olyan szintű beletekintés kéne a felhasználók adatforgalmába, ami a jelenlegi jogszabályok értelmében sértené azok személyi jogait.
Mára már az előadók is elfogadták az internet térhódítását és próbálnak nyitni az online világ felé. Ennek egy módja, hogy megjelenő albumukat először online formában teszik közzé. Az első így megjelent lemez a Radiohead In Rainbows-a volt. Ezt a rajongók egy kód igénylése után teljesen legálisan (és akár ingyen – mindenki annyit fizetett érte, amennyit jónak látott) letölthették a zenekar hivatalos oldaláról. Az ilyen módon megjelenő albumnak több hozama is van egy előadóra nézve. Előszöris, bemutat egy nagyot a lemezgyártó cégeknek, másodszor elismeri az online világ térhóditását és nem utolsósorban szerez magának egy plusszpontot a rajongóknál. Közvetlenül azután, hogy a Radiohead bejelentette az album piacra kerülésének formáját, egy interjúban a riporter megkérdezte Thom Yorke-tól, hogy nem félnek-e az esetleges bevételkieséstől. A válasz: aki meg akarja venni az albumot, úgyis megveszi, aki pedig nem, annak lenne millió más módja beszerezni azt. Nincs igaza?
Kis közvéleménykutatást végezve, ma CD-t két csoport vesz. Az egyik az úgynevezett ,,zenebuzi”, aki képes akár Japánból is megrendelni kedvenc bandája albumát, csakis azért, mert az ott kiadott verzió tartalmaz egy olyan számot, ami az európai változaton nincs rajta. Ez az a csoport, akinek fontos, hogy a zenének legyen materiális formája (kell az az érzés, amikor az ember hosszú válogatás után leveszi az albumot a polcról, nézegeti, örülget neki, majd beteszi a CD-lejátszóba). A másik csoport anyám (és az ő korosztálya). Neki alapból az a megszokott, hogy a zenének van egy tapintható formája is, valamint fogalma sincs arról, hogy kell zenét letölteni, CD-t kiírni.
A maradék nem vesz ilyesmit, vagy ha igen, akkor az esetek 90%-ban ajándékba.
Hogy ez mennyire rossz? Egyrészt remek dolog, hogy minden azonnal elérhető, hogy irgalmatlan mennyiségű zene letölthető. Nem kell napokat, heteket várni egy-egy régen várt albumra, amíg eljut az ember a lemezboltba, vagy megérkezik a postás vele és nem utolsósorban, nem vesz szemetet (hisz attól, hogy az előző vagy az első 15 lemezével nagyot alkotott egy banda, ez alkalommal nyúlhatott nagyon mellé – lásd legutóbbi U2). Viszont, ha jobban belegondolunk, egy kultúra haldoklása ez. Kezdődött minden a bakelit lemezekkel – igazi recsegő, ropogó élmény volt az még. Utána jött a CD (amit gondolom ugyanilyen negatív visszhang követett annó), ami mára már szintén elindult a lejtőn (- már csak abból kiindulva, hogy a ma létező hordozható zenelejátszók legtöbbje a zene digitális formájára van berendezkedve) és most itt van/jön a ,,2-kattintás-az-egérrel-három-pöttyintés-a-billentyűzeten-és-már-hallgathatjuk-is-a-zenét” korszak.
A zene jó dolog, ezzel nem állapítok meg semmi újat vagy korszakalkotót. Az, hogy ki milyen formában szerzi be, legyen mindenkinek a lelkiismeretére bízva.
