Nem véletlen, hogy a kisgyerek ugyanazzal a dologgal kapcsolatban húszszor is képes feltenni a kérdést: miért? És az sem véletlen, hogy amikor a felnőtt úgy érzi, részletesebb, alaposabb választ az általa elmondottnál már nem lehet adni, a gyerek huszonegyedszer is rákérdez: de miért?  Ilyenkor szokott ugyanis leesni a tantusz a felnőttnél: tényleg, miért is? Egyáltalán, hogy is van ez?

Miért is?

Nagy baj, ha egy hivatásos kérdező, egy újságíró nem tudja a megfelelő időben, a megfelelő helyen, a megfelelő személytől egyszer, kétszer, többször megkérdezni: miért is? Mert akkor úgy jár, mint Lovász Attila, aki egész további „életét meghatározó kijelentésnek” vette a Charta 77-es Petr Uhl válaszát arra a lelkendezésére, hogy Pécsett senkit sem zavar, sőt teljesen természetes az utcán hallható német vagy horvát beszéd. Mi is volt a jeles cseh demokrata válasza?

„Kedves Attila, akkor maga ugyanolyan nacionalista, mint bárki más, de javára írom, tudatosan harcol a nacionalizmus ellen. Igazi toleráns demokrata akkor lesz, ha Pécsett nem veszi észre, hogy más nyelveken is beszélnek.” Miért? Miért nem szabad észrevenni, hogy valaki/k/ más nyelven beszél/nek/? Miért kell ahhoz, hogy valaki „igazi toleráns demokrata” legyen, süketnek vagy idiótának, ideális esetben mindkettőnek lennie? Rejtély.

A tagadás nem vezet a probléma megoldásához

De talán nem is annyira, ha a pszichológia oldaláról közelítjük meg Petr Uhl reakcióját. A pszichológiai szakirodalom ezt a fajta struccpolitikát a védekezési vagy elhárító mechanizmusok címszó alatt tárgyalja. Uhl nem képes elfogadni a másságot, zavarja őt, ezért választja az elfojtást, azaz a negatív érzelmeket keltő memóriatartalmakat kiutasítja a tudatából. Ugyanezt a feladatot látja el a tagadás, ami nem más, mint a zavaró érzések, impulzusok jelentéktelenítése és a tudatból történő aktív kiutasítása. De fellelhető Uhl magatartásában a projekció is: saját el, vagy fel nem ismert érzéseit másoknak tulajdonítja, illetve azokat másokban véli meglátni. Problémamegoldáshoz egyik sem vezet.

 hirdetes_810x300  

Beosztottjaként volt alkalmam megtapasztalni, hogy Lovász Attila valóban tartotta magát ahhoz az uhli elvhez, hogy bizonyos dolgokat nem szabad észrevenni. (Mellesleg az, ami rá revelációként hatott, nem Uhl találmánya. Már az elvtársak is vallották, hogy amiről nem beszélünk, az nincs.) Lovász 1998-ban nem engedte leközölni az Új Szóban, hogy amikor a kétnyelvű bizonyítványok elszlovákosítása, az igazgatóleváltások és egyéb, a magyar oktatás ellehetetlenítését célzó megszorítások elleni országos  tiltakozásként a magyar szülők egy napig nem engedték iskolába a gyermekeiket, három pozsonyi magyar entellektüel mégis elvitte a sajátját a Duna utcai iskolába: Hizsnyai Zoltán, Hushegyi Gábor és A. Nagy László.

Félájultan a tisztelettől

Az utóbbi azért volt érdekes, mert politikusként, potenciális választói felé nyilvánosan a megszorítások ellen foglalt állást. Hogy mi késztette őt önmaga meghazudtolására, nem tudta megmondani, hiába faggattam. Hebegett, dadogott, majd odahívta a telefonhoz a kislányát, azt, akit elvitt a tanításra, hogy vele beszéljek. Ma is meggyőződésem, hogy A. Nagy László választóinak joguk lett volna tudomást szerezni a történtekről, de győzött Uhl és a tekintélyelv. Elvégre lehetetlen, hogy a nagy cseh demokrata tévedni méltóztatott volna. Nem kell rákérdezni, nem kell józan paraszti ésszel gondolkodni, csak a tisztelettől félájultan követni őt.

Aki nem kérdez, nem képes logikusan, minden következményt, eshetőséget számba véve végiggondolni a dolgokat. Nincs ártóbb a végig nem gondolt gondolatnál. Mert nem hiszem, hogy Barak Lászlót az ártó szándék vezette volna, amikor arról cikkezett, mennyire nem jók a dunaszerdahelyi magyar iskolák, ami meglátása szerint abból is kitetszik, hogy a helybeli szlovákok nem íratják oda a gyerekeiket. Azt sem gondolom, hogy a helybeli szlovák iskola ambíciózus igazgatója vagy a Matica slovenská fizette volna le Barakot a dunaszerdahelyi magyar iskolák ellenpropagálásáért, bár ha így lenne, sem tehetett volna kettőjüknek jobb szolgálatot.

Végig nem gondolt gondolatok

Csupán arról van szó, hogy Baraknak nem erős oldala a logika. Ő a végig nem gondolt gondolatok embere. „Nézzük meg például  — írja — ,mit tettünk, amíg a több mint 80 százalékban magyarok lakta városban eljutottunk odáig, hogy mára alig 60 százaléknyi a magyar tannyelvű iskolákba íratott gyerekek létszáma. Na, milyenek kívül és belül az iskoláink? Kiépült legalább egy olyan magyar oktatási intézmény a városban, amelybe a verhetetlen színvonala miatt akár szlovák szülők is beíratnák a gyermekeiket? Nincsen ilyen.“

Logikus, nemde? Attól jó egy magyar iskola, hogy a szlovák szülő is oda íratja a gyerekét. A legszínvonalasabb ezek szerint az a magyar iskola, ahol az összes gyerek szlovák. (De akkor mitől lesz magyar?)  Ha a magyar iskolába járatott szlovák gyerek minőségigazoló tényezőnek számít, akkor fordítva is igaz kell, hogy legyen. Tehát az összes csallóközi szlovák iskola, beleértve a két dunaszerdahelyit, „verhetetlen színvonalú”, hisz szinte csupa magyar gyerek látogatja. Csupa leendő Nobel-díjas, ugyebár. Ha egy ismert magyar értelmiségi, a magát sokáig a legolvasottabb szlovákiai magyar hírportálnak hirdető Paraméter megmondóembere ennyire rossz reklámot csinál a magyar, és ennyire jót a szlovák iskoláknak, akkor mit csodálkozik a beíratások eredményén?  És mi mit csodálkozunk a fogyásunkon, a növekvő asszimilációs kedven?

Erőszakos beemelés és kirekesztés

Vajon Ravasz Ábel politikai elemző végiggondolta-e következetesen, mit mond, amikor nemrég a Pátria Rádió nyilvánossága előtt arról beszélt, hogy számára magyar az is, aki nyíltan nem vállalja a magyarságát? Aki így tesz, aligha igényli, hogy mások magyarnak tartsák. Az erőszakos beemelés semmivel sem etikusabb az erőszakos kirekesztésnél. Arról már nem is szólva, hogy értelme sincs. Hiába vonja őt magyarként keblére Ravasz (ha ugyan engedi és nem kéri ki magának), statisztikailag mint magyar nem létezik, márpedig a kisebbségi jogok érvényesíthetősége számarányhoz kötött.

A végig nem gondolt gondolat volt tetten érhető abban a nyíltnak szánt levélben is, amelyben a kétezres évek elején két neves magyar értelmiségi (az egyik a Komenský Egyetem magyar tanszékén dolgozott, a másik az MPP politikusa volt) szigorúan kérdőre vont, hogyan merem én, az újságíró diktálni a magyar szülőknek, hogy milyen tanítási nyelvű iskolába írassák a gyermekeiket? Miért nem hagyom őket szabadon választani? A masszív többségi ráhatástól nem, csak egy magyar újságíró egy szál rövidke cikkétől féltette a magyar szülők választási szabadságát a két hazai magyar entellektüel.

Diskurzus

Ha ez a két ember egy nyugati cégnél dolgozik, és a választás szabadságára hivatkozva a konkurens cég portékáját kínálgatja a vevőknek, simán kirúgják őket. Igaz ugyan, hogy tilos a fogyasztó választási szabadságát indokolatlanul korlátozó üzleti módszerek alkalmazása, de a versenytörvény azt is tiltja, hogy a piacon egyes versenytársak tisztességtelen versenyelőnyhöz juthassanak. Azt, hogy a magyar és a szlovák iskolák versenyében melyik fél van előnyben, akkora kapacitásoknak, mint a levél aláírói, nem kell magyarázni — most. Akkor kellett. Azt is megmagyarázhatta nekik valaki, hogy nem lenne szerencsés megjelentetni a leleplezően tudathasadásos, „magunk alatt a fát” levelet. Vissza is szippantották, így nyom nem maradt. Kár. Ha akkor megjelenik, biztos, hogy nem marad visszhang nélkül, és már rég lefolyhatott volna a kisebbségi létünk főbb aspektusait tisztázó diskurzus.

Hogy mi motiválta őket az ominózus levél megírásában, és mi motiválta/motiválja a szlovákiai magyar hangadó értelmiségiek sokakat elbizonytalanító, bármiféle pozitív stratégiát nélkülöző magatartását, találgatni sem merem. Két mozzanat azonban felismerhető. Az egyik a „fortélyos félelem”. A rettegés, hogy valamiért „magyarkodónak”, nacionalistának, sovinisztának bélyegezhetik őket. A szüntelen sandítgatás a szlovák félre, a megfelelni akarás, a bizonyítási kényszer, hogy lám, ha magyar vagyok is, mekkora demokrata vagyok, mennyire objektív, mennyire szigorú és részrehajlás nélküli a sajátjaimmal szemben!  A másik az entellektüel fölényeskedése. De ez is csak a félelemből táplálkozik, nehogy nyájszelleműnek tartsák. Móra Ferenc után szabadon: a hangadó szlovákiai magyar értelmiség túlnyomó részében nincs annyi bátorság, hogy olyan véleményt nyilvánítson, amely nem ellenkezik a szlovákiai magyarok többségének véleményével. Pedig ez a lenézett többség még mindig magyar iskolába adja a gyerekét. Egyelőre. Meddig?

 Vojtek Katalin

 

 (Az írás nem feltétlen feltétlenül tükrözi szerkesztőségünk minden tagjának a véleményét)

Megosztás:
Címkék: A.Nagy László Barak László Hushegyi Gábor Ki a magyar? népszámlálás Lovász Attila Vojtek Katalin
Tetszett önnek ez a cikk?

Kattintson az alábbi gombra vagy a kommentek között bővebben is kifejtheti véleményét.

Ön lehet az első aki a tetszik gombra kattint!