Megcsonkítva bár, de törve nem…! – Határon túli iránymutatás Trianon 100. évfordulóján

Nyitókép forrása: youtube.com

2020. június 4-én – a trianoni békediktátum aláírásának 100. évfordulóján – az egész világ magyarsága megszólal. Vagy ha nem is szólal meg, emlékezik. Emlékezik arra a kegyetlen és igazságtalan trianoni döntésre, amely a világtörténelemben egyedülálló módon szabdalt fel egy nemzetet, mégpedig a magyart. Olyan nemzetet, amely több mint ezer éves történelemmel rendelkezik, s amely bizonyos értelemben egyedülálló szellemi értékeket és kincseket adott a világnak.

Történeti és politikai háttér

Tudjuk jól, hogy 1920. június 4-én a Versailles melletti Nagy-Trianon palotában aláírták az első világháborút Magyarország számára lezáró békediktátumot (szándékosan nem a békeszerződés, hanem a békediktátum kifejezést használom, hiszen ez Magyarországra rákényszerített paktum volt).

   

Az okmány szentesítette az Osztrák-Magyar Monarchia szétesését, s egyben a történelmi Magyarország felbomlását is. Magyarország területe (Horvátországtól eltekintve) 283 ezer négyzetkilométerről 93 ezerre, lakossága 18,2 millióról 7,6 millióra csökkent.

Trianon azt jelentette Magyarországnak és a magyarságnak, hogy az ország területének 67,3 %-át, népességének 58,4 %-át, magyar ajkú lakosságának közel 40 %-át és ipari nyersanyagainak mintegy 92 %-át elvesztette. A szárazföldterület 42,9 %-a, a rét és legelő 28,4 %-a, az erdőterület 14,5 %-a, a szőlőgazdaságok 70,5 %-a elkerült Magyarországtól.

Elvesztette Magyarország továbbá: az ipari termelés 55,9 %-át, az erdőgazdálkodás 84,15 %-át, a vasúti vonalak 42,2 %-át, a kőutak 39,7 %-át, az összes tengeri hajózást, mintegy 147 ezer tonna űrtartalmú gőzöst és 1.807 tonna űrtartalmú vitorlást. Elveszett a tejszövetkezetek 49,2 %-a, a hitelszövetkezetek 60,3 %-a, az összes szövetkezeti vagyon 33,6 %-a és a fogyasztási szövetkezetekből mintegy 60 %. Város szám szerint 92 veszett el, köztük Pozsony, Kassa, Nagyvárad, Arad, Temesvár, amelyek a magyar közigazgatás és a kulturális élet gyújtópontjai voltak.

Nem beszélve az erkölcsi, szellemi, emberi veszteségekről, melyek a felsoroltakkal együtt azt bizonyítják, hogy Trianon nemzetgyilkossági kísérlet volt a magyarság ellen. A békediktátum 29. paragrafusa határmegállapító bizottságokra bízta az összezsugorított Magyarország új térképének megrajzolását. A magyar ajkú lakosság millióit tépték el hazájától.

A Kelet-Közép-Európában élő magyarság összlétszáma ekkor 10 millió 262 ezer volt, amelyből Magyarországon élt 7.150.000 személy (69,7 %), az utódállamokban pedig 3.112.000 (30,2%). Ily módon a magyarság a kisebbségi kérdés gyújtópontjába került, és 100 éve ott van. Ez a szétdarabolás példátlan a történelemben, melynek traumáját a magyarság mindmáig magban hordozza.

Néhány cikkely – ízelítőként – a trianoni békediktátum Magyarországra vonatkozó passzusaiból:

36. cikk: „Magyarország a maga részéről lemond Olaszország javára mindazokról a jogokról és igényekről, amelyekre számot tarthatna a volt Osztrák-Magyar Monarchia azon területei tekintetében, amelyeket a Szövetséges és Társult Hatalmak és Ausztria között 1919. évi szeptember hó 10-én kötött békeszerződés 36. cikkének első bekezdése Olaszországhoz tartozóknak ismer el.“

42. cikk: „Magyarország a maga részéről lemond a Szerb-Horvát-Szlovén Állam javára a volt Osztrák-Magyar Monarchiának mindazokra a területeire vonatkozó összes jogairól és igényeiről, amely területek Magyarországnak a II. rész 27. cikkében megállapított határain kívül esnek és amelyeket a jelen Szerződés, vagy a jelen ügyek rendezését célzó bármely szerződés a Szerb-Horvát-Szlovén Államhoz tartozóknak ismer el.“

45. cikk: „Magyarország a maga részéről lemond Románia javára a volt Osztrák-Magyar Monarchiának mindazokra a területeire vonatkozó összes jogairól és igényeiről, amely területek Magyarországnak a II. rész 27. cikkében megállapított határain kívül esnek, és amelyeket a jelen Szerződés vagy a jelen ügyek rendezését célzó bármely más szerződés Romániához tartozóknak ismer el.“

49. cikk: „Magyarország a maga részéről lemond a Cseh-Szlovák Állam javára a volt Osztrák-Magyar Monarchiának mindazokra a területeire vonatkozó összes jogairól és igényeiről, amely területek Magyarországnak a II. rész 27. cikkében megállapított határain kívül esnek és amelyeket a jelen Szerződés, vagy a jelen ügyek rendezését célzó bármely más szerződés a Cseh-Szlovák Államhoz tartózóknak ismer el.“

53. cikk: „Magyarország lemond Fiuméra és a körülötte fekvő azokra a területekre vonatkozó minden jogáról és igényéről, amely területek a volt Magyar Királysághoz tartoztak, s amelyek később meghatározandó határok között feküsznek.“

128. cikk: „Magyarország haderejének katonai vagy hadihajózási repülőszolgálata nem lehet. Kormányozható léghajót megtartania nem szabad.“

177. cikk: „Magyarország visszaszolgáltatja az érdekelt Szövetséges vagy Társult Hatalmak mindegyikének, az őt megillető részben, a közintézményeinek birtokában lévő mindazokat a hivatalos iratokat, okmányokat, és történeti feljegyzéseket, amelyek közvetlen összefüggésben állanak az átengedett területek történetével, és amelyeket ezekről a területekről 1868. évi január hó 1. napja óta szállítottak el.“

A centenáriumi emlékezés jellege

Ennek ellenére a magyar történelmet nem csak úgy kell szemlélni, mint sorscsapások, tragédiák és bukások sorozatát. A magyarság mindig nagy terheket hordozó nép volt. Ma is az. Történetében az a csodálatos, hogy több mint ezer éven át őrizte identitását, és olyan időkben is fenn tudott maradni Európában, amikor a történelem viharában rendre és sorra tűntek el a népek, népcsoportok tagjai, közösségei.

A kis népek közül csak a magyar tudott megmaradni a latin, a szláv és a germán népek gyűrűjében. Büszke lehet arra, hogy megőrizte magyarságát, s ma is a maga választotta Kárpát-medencében, megtépázott hazájában – és annak határain túl – él. Ez a büszkeség és szívósság arra kötelezi a magyarságot, hogy magyar sajátosságú, magyar viszonyokra épített kelet-közép-európai – s ezen keresztül: európai – politikát folytasson.

Persze Kelet-Közép-Európa magukat szocialistának nevező diktatúrái – sok bűnük mellett – a magyarságtudat elleni csaknem fél évszázados erőszak elkövetésében is vétkesek. Nemzedékek nőttek fel úgy, hogy a hatalmak birtokosai csak csonka, torz, vádló és hazug válaszokat engedtek elhangzani a nemzeti öntudat olyan kérdéseire, hogy mi a magyar, mi volt, mi lehet, és mi kellene, hogy legyen a magyar.

Ezért megtanultuk, hogy a magyarságtudatot ki kell egészíteni küldetéstudattal. Vállalással. Ez azt jelenti, hogy ne csak kincsként adjuk át a magyarságot a következő nemzedéknek, hanem programként is. Szeretettel és kötelességérzettel vállalt feladatként.

Az emlékezés száz esztendő múltán lehet pesszimista, fájdalmas, sebnyalogatással és önsajnálattal teli, nemzettemetési hangulatú, a bűnösök elmarasztalásával tűzdelt, de lehet optimista előre nézés, emlékműállítás, a nemzeti összetartozás hirdetése és erősítése, valamint a magyar jövő tervezése. A centenáriumi emlékezésnek – véleményem szerint – négy pillére kell, hogy legyen: a nemzeti összetartozás tudatának erősítése; drága magyar anyanyelvünk ápolása; a nemzeti-keresztény értékrendünk védelme; a jövő értékeken alapuló tervezése az egyetemes magyar összefogás ernyője alatt. Legyen ez az emlékezés feladatorientált!

Igen, a centenáriumi évfordulón (is) feladatokat kell megfogalmaznunk, mégpedig az egyetemes magyarság jövőbeli boldogulása és fejlődése érdekében.

Az elmúlt évtizedekben – főként a rendszerváltozást követően – több olyan politikai és nem politikai intézkedés is megvalósult az anyaország részéről – és a határon túli magyarság hatékony együttműködésével –, amely elősegítette a magyar nemzet újraegyesítését: a Magyar Állandó Értekezlet létrehozása és működése; a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fórumának működése; a magyar állampolgárság kiterjesztése minden magyar számára; a Nemzeti regiszter létrehozása; a határon túli magyar kulturális, közművelődési és gazdasági élet hatékony, tervezett és rendszeres támogatása; a hungarikumok egyetemes és precíz összegyűjtése – beleértve a határon túli magyar nemzeti értékeket is – és sorolhatnám. Ezeknek a sorát kell folytatni a jövő magyar nemzetpolitikájában és nemzetstratégiájában.

Persze a centenáriumi évfordulón az is fontos lenne, hogy a Magyarországgal szomszédos országok vezetői – illetve azon országok vezetői, akik aláírói voltak Trianonban a Magyarországot szétverő diktátumnak – ne űzzenek gúnyt a magyarságot ért tragédiából, ne szervezzenek „ellenünnepségeket“, soviniszta módon ne örüljenek annak nyilvánosan, hogy száz évvel ezelőtt szétvertek egy több mint ezeréves nemzetet Közép-Európában, hanem vegyék tudomásul a történelmi tényeket. Ha ez kényelmetlen számukra, akkor is.

Önrendelkezés és kisebbségi jogvédelem

A jövő fontos feladata a határon túli magyar nemzeti közösségek kisebbségvédelme jogi garanciáinak megteremtése – nemzetközi szinten (is) –, illetve az önrendelkezés, az automómia kivívása. Igen, az autonómia kivívása a nyelvhasználat tekintetében, a kultúra, a közéleti tevékenység, a polgári jogok területén, a népesség összetétele tekintetében, valamint a közigazgatás és az államigazgatás területén.

Meg kell tehát teremteni a személyi, kulturális és területi autonómiát. Persze az autonómia bizonyos formái már működnek az egyes határon túli magyar közösségekben, például a helyi, közigazgatási autonómia, amely általában egy, a nemzetiség által – szigetszerűen – többségben lakott településen alakul ki, vagy a tájegységi autonómia (regionalizmus), amely ott alakulhat ki, ahol megteremtődik a feltétel az állam decentralizációjára, és létrejön a területi alapon szerveződő hatalommegosztás.

Tudni kell, hogy az autonómia egyes modelljei nem válnak el egymástól, a valóságban nemcsak tiszta formában, hanem vegyes változatban is léteznek. A személyi és területi elvű autonómia például nem egymást kölcsönösen kizáró alternatívák, hanem sok esetben, együtt, kombinált módon jelentkeznek a gyakorlatban.

Számos jól működő megoldás a személyi elvet és a területiséget ötvözi, alkalmazkodva a speciális helyzethez és igényekhez, hiszen csak így biztosíthatók az olyan kisebbségek jogai, amelynek egy része tömbben, más része diaszpórában él. Elképzelhető – és sok esetben szükségszerű – tehát az autonómia-típusok kombinációja, egyidejű alkalmazása egy államon belül.

A határon túli magyarság dilemmája tehát egyértelműen az, hogy külső vagy belső önrendelkezést építsen-e ki magának. A belső önrendelkezés, azaz a területi autonómia – az előzőekben leírtak alapján – egyértelműen indokolt és szükségszerű, a matematika nyelvén fogalmazva: szükséges és elégséges feltétel, hiszen saját kezébe vehetné a sorsát, és ez számára és a többség számára is előnyös lenne. Nem beszélve arról, hogy csökkentené a többség és kisebbség közötti jelenleg áthidalhatatlan problémákat – a kisebbségi lét valamennyi területén.

Persze azt is tudni kell, hogy az elszakított magyar nemzetrészeken mindmáig nincs egyetértés az autonómia létrehozását illetően. Az érdektelenség, a közömbösség, a félelem, valamint a politikai bátorság és sok esetben az autonómiát kidolgozó szakértői gárda hiánya megakadályozza azt, hogy a közeljövőben területi autonómiája legyen a határon túli magyaroknak.

Mindemellett az elszakított nemzetrészeken élő magyarok nagy részének megingott az identitástudata, magyarságtudata, nagyon sokan nem vállalják magyarságukat, nem érdekli őket a magyarság jövője. A politikai palettán pedig a széthúzás dominál, ami atomizálta/atomizálja a határon túli magyar társadalmat.

Az önrendelkezéshez fel kell nőni, és nem önérdekű problémákkal teletűzdelni a közéletet, aminek következtében a magyar embernek mindentől elmegy a kedve. Nem beszélve a többségi nemzetek – szerb, román, szlovák, ukrán – egyértelműen elutasító álláspontjáról az autonómia tekintetében.

Nehezíti a helyzetet az is, hogy az Európai Uniónak mindmáig nincs önálló kisebbségvédelmi koncepciója, politikája és tevékenysége. Az Európai Unióban érvényesülő közvetett kisebbségvédő elvek közé tartozik az emberi jogok és szabadság védelme, a hátrányos megkülönböztetés tilalmának elve, a kulturális sokszínűség megőrzése, a kulturális értékek szabad cseréje, a regionális politika, a regionális különbségek felszámolása, a szabad munkaerő áramlása.

Az EU-ban fellelhető kisebbségpolitikai elemek tehát nem alkotnak koherens kisebbségvédelmi rendszert, és a meglévő elemeket sem alkalmazza következetesen az Európai Unió, amely a jelen időszakban komoly válságát éli.

Drága magyar anyanyelvünk védelme

További létfontosságú feladatunk drága magyar anyanyelvünk megtartása, védelme, őrzése. A mi magyar nyelvünk ékkövének lapja és éle más-más színben csillog. De mégis egyetlen és szétdarabolhatatlan kincs ez, s valamennyien az egész magyarságot és az egész nyelvet hordozzuk magunkban. A felvidéki magyar magában hordozza Erdélyt, az erdélyi magyar Budapestet, a budapesti a kárpátaljait, ő a vajdasági magyart és a székelyt. A székely pedig a muravidéki magyart. Ez jelzi nyelvünk és lelkünk egyetemességét.

„Nyelvében él a nemzet” – tanít bennünket Gróf Széchenyi István. Magyar nyelvünk valóban legfőbb kincsünk, közösségszervező, összetartó erőnk. Összetartozásunknak, magyarságunknak nemcsak legfőbb jele, jelképe, hanem tényezője is. De ahogy a nyelv összetartója a közösségnek, ugyanúgy a közösség is megtartója a nyelvnek. Következésképpen a fenti Széchenyi-idézet a visszájára fordítva is igaz: a nemzetben él a nyelv és nemzeti közösségben él a nyelv.

A történelmi Magyarországot járva, kisebbségi sorban élő magyarokkal beszélgetve, leveleiket olvasva, mindig nagy öröm számomra az az őszinte érdeklődés, szeretet, ragaszkodás, amely beszédükből, soraikból az anyanyelv, magyar nyelvünk felé sugárzik. Van ezeknek a beszélgetéseknek, leveleknek újra meg újra ismétlődő gondjuk, gondolatuk: Mit tegyenek, hogy akik még tudják a nyelvet, el ne felejtsék, akik pedig kevésbé tudják, még jobban megismerjék? Nem egyszerű megtartani és ápolni az anyanyelvet idegen országban, de szép és nemes feladat.

Harc a jó ügyért, a fennmaradásért, küzdelem a kisebbségi közösségért. Sors, hűség és vállalás. Ne csak kincsként adjuk át a magyar nyelvet a következő nemzedéknek, hanem programként is. Szeretettel és kötelességérzettel vállalt feladatként. „…hogy torzítatlanul adhassuk át nyelvünket utódainknak.” – ahogy Kosztolányi Dezső mondja.

Mi, magyarok, az anyanyelv krőzusai vagyunk. Becsüljük hát meg a magyar nyelvet, töltsük meg tartalommal, szeretettel, és gazdagítsuk az egyetemes magyarság hasznára! Legyen a magyar nyelv nemzetépítő tevékenységünk legfőbb támasza! Wass Albert írja: „Nem nyelv teszi az embert, hanem az ember lelke emeli naggyá a nyelvet, vagy taszítja útszéli árokba, a használat erkölcsi mércéje szerint.”

Nemzeti felemelkedés és szellemi honvédelem

A magyar nyelv védelme mellett – és erre építve – nagyon fontos a szellemi honvédelem, melynek alaptéziseit a következőkben fogalmaztam meg: drága magyar anyanyelvünk, mint egyéni, közösségi és nemzeti kincsünk hatékonya ápolása és helyes használata; a magyar kulturális értékek őrzése, népszerűsítése helyi szinten és az egész Kárpát-medencében; az együttgondolkodásból fakadó együtt cselekvés, és az ebből következő magyar közösségépítés; mindig az egységes magyar nemzetben és a történelmi Magyarországban gondolkodjunk, hiszen ennek nincs egészséges alternatívája; a sajátosan magyar termékek (hungaricumok) népszerűsítése; a magyar civil szervezetek politikailag és gazdaságilag független működése (a függetlenség alatt értendő az elszakított nemzetrészek mindenkori legitim politikai képviseletétől való függetlenség is); a magyar történelmi tudat hitelessé tétele; a nemzeti önismeret erősítése; a nemzeti hagyományok, emlékművek hatékony és rendszeres ápolása; a hiteles magyar történelem és emlékműveink megismertetése az iskolák diákjaival és pedagógusaival; a magyarság hiteles történetének angol nyelvre fordítása, és kijuttatása külföldre, megismertetése a külföldiekkel; a nemzeti vagyon (a nemzetrész vagyona) szellemi hátterének védelme, megmentése. A határon túli magyar közösségi lét működése a fenti gondolatok, alaptézisek szerint kell, hogy megtelítődjön értelmes tartalommal.

Létfontosságú továbbra is az egységes magyar nemzetben való gondolkodás megteremtése, és e tekintetben a lehető legmagasabb színvonalú cselekvési program megalkotása és kivitelezése. Ez a megoldás az egységes magyar nemzetstratégia szerves része kell, hogy legyen.

Egy embercsoport – különösen egy határon túli magyar nemzeti közösség – akkor érik közösséggé igazán, ha – erőt merítve a történelmi, irodalmi, vallási, erkölcsi példákból – képes kiállni a közösség érdekeiért, még ha ez a magatartás a közösség tagja számára egyéni megpróbáltatásokkal is jár. Nemzeti felemelkedésünk két záloga: a polgárosodás és az erős nemzettudat. Az egyik a bázist adja, a másik a biztosítékot.

A kettőt azonban csak kölcsönhatásban érdemes megteremteni: nemzeti szellemű polgárságot akarunk és polgárosodott nemzetet akarunk. Mentalitásunkban, magatartásformánkban kell változásnak bekövetkeznie e tekintetben is. „A mi feladatunk ezekben a rettenetes időkben a világgal szemben az, hogy megtartsunk egy nemzetet a világnak” – vallotta gróf Teleki Pál. Tartsuk meg hát az egységes magyar nemzetet a világnak!

Több ezer éves kultúrájú nép fiának lenni Isten és a sors ajándéka. Nekünk megadatott: magyarnak születtünk. Szeretett szülőföldünket idegen érdekek, gonosz hatalmak igazságtalanul elrabolták anyatestétől. Gerincpróbáló időket éltek meg elődeink, embert próbáló terhek edzették magyarságunkat. Szülőföldünk a megvalósítások kis emberi bátorságának a földje.

A kezdeményezéseké, a sikereké, olykor a kudarcoké is. Szülőföldünk szellemóriások földje. Nagy kitüntetés, hogy ezen a földdarabkán születtünk magyarnak.

Kívánom, hogy szellemiekben megújulva, drága magyar anyanyelvünket őrizve, erőben és egészségben, boldogságban éljük további életünket, neveljük és oktassuk gyermekeinket, műveljük hivatásunkat. Ez a legfőbb biztosítéka annak, hogy egyénileg sikeresek, társadalmilag hasznosak legyünk, s hogy az egységes magyar nemzetnek ne csak múltja és jelene, hanem jövője is legyen.

S amit Sinkovits Imre 2001. január 5-én – halála előtt két héttel – olyan szépen megfogalmazott, Sütő Andrásnak írt levelében: „Veletek vagyok, rátok gondolok, mert: hitünk, küzdőterünk: azonos! Mert örökségünk, jussunk, kincsünk, s érte vívott viaskodásunk: azonos! Mert utolsó lélegzetvételünk is azonos!” Ezen gondolatok őszinte hitével kívánok mindenkinek boldog egységes magyar nemzetet!

A végére egy személyes kérés: Kérjük, támogassátok a Körképet legalább havi két euróval, hogy még több tartalmat készíthessünk nektek!

Tarics Péter