Legértékesebb kincsünk: Drága magyar anyanyelvünk – Gondolatok az anyanyelv nemzetközi napján

Nyitókép: variiskola.com.ua

Február 21-én ünnepeljük az anyanyelv napját, ugyanis 1999-ben az UNESCO közgyűlése ezt a napot az anyanyelv nemzetközi napjává nyilvánította. Előzménye az volt, hogy Pakisztánban 1952-ben az urdu nyelvet nyilvánították az egyetlen hivatalos nyelvvé. Bangladesben (akkor még Pakisztán része volt), tiltakozások kezdődtek, mivel a bangladesiek anyanyelve nem az urdu, hanem a bengáli. A bengáli nyelvi mozgalom Dakkában február 21-én nagy tüntetést szervezett, a rendőrség azonban keményen fellépett a tüntetőkkel szemben, közülük ötöt megölt. Bangladesben azóta ezt a napot a bengáli nyelvi mozgalom napjaként ünneplik. Az esemény emlékére és Banglades javaslatára nyilvánították az anyanyelv nemzetközi napjává február 21-ét. 2000-ben ünnepelték először, azóta minden évben rendezvényeket, szimpóziumokat tartanak ezen a napon. 

Számunkra – magyarok számára – különösen fontos és értékes ez a nap, hiszen annak a nyelvnek az ünnepe, melyet 15 millió ember beszél a nagyvilágban. S annak a nyelvnek az ünnepe, melyet az elmúlt évszázadok során megpróbáltak kiirtani, megsemmisíteni, ellehetetleníteni, betiltani, bemocskolni, mégis megóvtuk, ma is élő, használt nyelvként funkcionál. Ezért nagyon kell vigyáznunk rá. Nem beszélve arról, hogy az anyanyelv használata, rendszeres művelése szorosan összefügg a közművelődéssel, az oktatással és a kultúrával. Sőt: ilyenkor – a felvidéki népszámlálás kellős közepén – nagyon időszerű erről beszélni.

Amikor a magyar közművelődésről, kultúráról és annak lehetőségeiről, valamint a kisebbségi lét közgondolkodására és közösségi cselekvésére történő hatásáról írok, beszélek, gondolkodom, a fülembe cseng a „búvópatakká vált” anyanyelvünk megmaradásáért kiáltó néhai Sütő András rendkívül találó, mindmáig időszerű és megindító gondolata: „Az anyanyelv őrzése nem valamilyen öncélú, fölösleges ragaszkodás valamihez, hanem talán a legfontosabb ismérve nemzetnek, nemzetiségnek.”

   

Páratlan kincsnek vagyunk tehát a gazdái: a magyar nyelvnek. Igen: kisebbségi létünk alfája és omegája, legerősebb összetartó ereje drága magyar anyanyelvünk, ezért létfontosságú a megmaradása, védelme, rendszeres használata. Wass Albert írja: „Nem nyelv teszi az embert, hanem az ember lelke emeli naggyá a nyelvet, vagy taszítja útszéli árokba, a használat erkölcsi mércéje szerint.” A magyar nyelv tehát a meghatározója mindennek, ami a magyar kultúrával, annak művelésével, megélésével, átélésével, közösségi kiteljesedésével, gazdagításával, népszerűsítésével összefügg.

A magyar mindemellett egyetemes, mint ahogy a magyarság, a magyar kultúra is egyetemes: egyetlen és szétdarabolhatatlan kincs, s valamennyien az egész magyarságot, magyar anyanyelvünket hordozzuk magunkban. Én, mint felvidéki magyar, magamban hordozom Erdélyt, az erdélyi magyar Budapestet, a budapesti a kárpátaljait, ő a vajdasági magyart, a vajdasági a székelyt, a székely a muravidékit és folytathatnám. 

„Nyelvében él a nemzet” – tanít bennünket Gróf Széchenyi István. Magyar nyelvünk valóban legfőbb kincsünk, közösségszervező, összetartó erő. Összetartozásunknak, magyarságunknak nemcsak legfőbb jele, jelképe, hanem tényezője is. De ahogy a nyelv összetartója a közösségnek, ugyanúgy a közösség is megtartója a nyelvek. Következésképpen a fenti Széchenyi-idézet a visszájára fordítva is igaz: a nemzetben él a nyelv és nemzeti közösségben él a nyelv.

A történelmi Magyarországot járva, kisebbségi sorban élő magyarokkal beszélgetve, leveleiket olvasva, mindig nagy öröm számomra az az őszinte érdeklődés, szeretet, ragaszkodás, amely beszédükből, soraikból az anyanyelv, magyar nyelvünk felé sugárzik. Van ezeknek a beszélgetéseknek, leveleknek újra meg újra ismétlődő gondjuk, gondolatuk: Mit tegyenek, hogy akik még tudják a nyelvet, el ne felejtsék, akik pedig kevésbé tudják, még jobban megismerjék? Nem egyszerű megtartani és ápolni az anyanyelvet idegen országban, de szép és nemes feladat. Harc a jó ügyért, a fennmaradásért, küzdelem a kisebbségi közösségért. Sors, hűség és vállalás. 

A nyelv üldözöttsége miatt többletként kell tárolni önmagunkban drága anyanyelvünket. A magyar nyelv szeretete szárnyakat adó jelenség kell, hogy legyen számunkra. Az anyanyelvén keresztül hatol be mindenki a kultúrába, nemzete érzés- és gondolatvilágába. Kosztolányi Dezső gondolatai jutnak eszembe hirtelen: „Az a tény, hogy anyanyelvem magyar és magyarul beszélek, gondolkozom, írok, életem legnagyobb eseménye, melyhez nincs fogható. Nem külsőleges valami, mint a kabátom, még olyan sem, mint a testem. Mélyen bennem van, a vérem csöppjeiben, idegeim dúcában, metafizikai rejtélyként…”

Mindemellett mély emberi meggyőződésem, hogy az anyanyelv elsajátítása az alapja az általános intelligenciának, az alapműveltségnek, és kötelessége mindenkinek, aki valamely nemzethez vagy nemzetiséghez tartozik. Egy nép sajátosságait számtalan tényező jellemzi: tett és szenvedés, vallás és erkölcs, tudomány és művészet, jog és törvény, az indulatok és szenvedélyek megnyilatkozásai. Nincs azonban olyan valami, amely olyan erősen és jellegzetesen tükrözné a nemzet sajátosságait, eredetiségét, mint a nyelv, az anyanyelv.

Ezért óvjuk, őrizzük, védjük és használjuk helyesen, ne csak az anyanyelv nemzetközi napján, hanem egész életünkben, mert „ez a mi munkánk, és nem is kevés”!

Tarics Péter