Nyitókép: femcafe.hu
Sohasem hittem volna, hogy egy sima bevásárlás is igazi rémálommá válhat. Régebben szerettem nézelődni, új portékákat felfedezni, valahogy minden olyan egyszerű volt. Vagy talán csak az évek szépítették meg a múltat. Fogtam a kosaram, legtöbbször az árat sem figyeltem, minek is, hiszen azok eléggé stabilak voltak. Ami kellett, az kellett. De szép is volt…
Manapság, ha rászánom magam a nagybani bevásárlásra, először is megpróbálom az idegrendszeremet kordában tartani. Ettől függetlenül minden úgy kezdődik, mint azelőtt. A kosárba belerakom az érmét, és szétnyílik előttem a borzalmak birodalma. Első lépésben megállok a virágoknál, gyönyörködöm egészen addig, amíg az árakra nem pillantok. Na, most sem lesz ebből vásárlás, mondom magamban, és szép lassan tovább is állok.
Kicsit sajog a szívem, de meggyőzöm magam, hogy a vázámba jó lesz a kertemben éppen most nyíló gyöngyvirág is. Illatos, gyönyörű, kell ennél több? Jönnek a gyümölcsök, zöldségek, mosolyognak rám a bio feliratos címkék. Az alma csillogóan csábító, de eszembe jut az eset, amikor egy régebben vásárolt adag két hónapig is ott mosolygott a konyhaszekrényen egy tálban, és semmit nem vesztett üdeségéből. Dísznek jó volt, enni életveszély.
Annyiban maradtam magammal, jó lesz nekünk a csoszvadt, fakó héjú maradék hazai. Az, amelyik ronda, de finom. Eper, fél öklömnyi, természetes úton képtelenség ekkorára termeszteni, de csábító, bár íze egy nagy csalódás. Valami olyasmit érez az ember, ha megkóstolja, mint amikor vesz három gombóc különféle ízesítésű fagyit, s amikor nyalja, csak egy ízt érez. Az eper lehetne akár narancs is. Savanyú. Ennyi, nem több. Azért veszek. Hiába, az unokák…
Retek, karfiol, karalábé, hagyma, fokhagyma szemet behunyva a kosárba kerül, de az elhatározás, hogy ha hazamegyek, meglesem a kertben a már szépen növekvő retket, újhagymát, megszületik a fejemben. Nem baj, ha kicsi, de ahogy az unokám mondja, “ a hazai, az a pinom“. Batáta, imádom, jöhet. Drága, de nélkülözhetetlen. Nagyok, bütykösek, így óvatosan a zacskóba rakom. Naná, hogy a Murphy törvénye utolér, a gyenge minőségű zacskó tartalma annyi felé hullik szét, ahány darab van benne. Sebaj, fitneszre úgy sem járok, jöhet egy kis testmozgás. De azért ciki, főleg, ahogy ugrálok, elkapom, térdelek, matatok a polc alatt.
Jönnek a tejtermékek. Kosárba a három tejszínnel, öt tejföllel, tejjel, sajttal. A tejszínt óvatosan elhelyezem, nehogy kiszakadjon, volt már rá példa épp elégszer. Ezzel a termékkel vigyázni kell. Majd jönnek a szokásosak, a nélkülözhetetlenek, a kosár egyre púposabb, pedig eltökélt szándékom volt, hogy csak azt veszek, ami fontos, ami szükséges. Majd eszembe jut, hogy kiürült a káposztás hordóm tartalma, és ugye, a közelgő disznóölés elengedhetetlen toros káposzta nélkül. S ahogy ballagok, de a szemem még mindig a portékákon legeltetem, előbb egy koppanást, majd csobbanást hallok.
Lenézek, és hófehér tócsában állok. Ez nem lehet igaz! Ugyanis nem tanultam a múltkori esetből, és a rácson keresztül ismét kipottyant az egyik rakoncátlan tejszín. Nem, én nem tehetek róla, hanem az, aki kitalálta, hogy inkább jöjjön a termék zsugorítása, mint az áremelés. Jött a hölgy, persze nem mosollyal az arcán, de nem szólt semmit, a fülén lévő kütyün keresztül kérte a felmosót. Én sűrű pislogás közepette és széttárt karral mondtam, hogy „bocsi“, majd a papírzsepkendővel letöröltem a cipőmön és nadrágomon lévő csíkokat. Tovább mentem a következő sorba, és már hinni sem akartam a saját fülemnek, amikor a jelenet megismétlődött.
El tudtam volna süllyedni, piros lehetettem, mint a pipacs, de mit tehettem mást, mint azon rimánkodtam magamban, hogy az utolsó tejszín a kosárban maradjon. A bajt bevonzottam becsülettel, mert kíméletlenül, szánalom nélkül harmadszor is főhettem a saját hülyeségem levében. Amikor évekkel ezelőtt az egyik pályatársam egy táborban háromszor kizárta magát a szobából, azt mondogattam, hogy ilyen nincs. Egyszer az még oké, talán kétszer is, na de háromszor? Most pedig a saját hátamon tapasztaltam, hogy igen, akár háromszor is. Talán, mert ennyi a magyar igazság.
Menni, menni, menni innen, minél előbb, gondoltam, közben hallottam a méltatlankodást a takarítóktól. A kassza az egérút eleje volt, gondoltam, itt már csak minden szép és jó lehet, kivéve, az, amikor fizetek. Na, de azért naivnak sem kell lenni, főleg egy bizonyos kor után. Történt, aminek történnie kellett, vagyis a bütykös batáta ezúttal a papírtáska oldalát szakította ki, majd kifordult belőle minden, ami benne volt.
Sok volt ez egy napra. Pedig azt csak otthon vettem észre, hogy lányos zavaromban se mosópor, se öblítő, se felmosó nem került a kosaramba. De nem, nem mentem vissza. Elég volt az áruházból, jó nekem az otthoni kisbolt is. Egyet viszont megfogadtam, tejszínt és batátát soha többet nem veszek az ominózus helyen. Mert ugye, már kétszer megjártam, és még mindig három a magyar igazság…
Nagy Erika
Megosztás:
Címkék: batáta bevásárlás bevásárlókocsi tejszín
Tetszett önnek ez a cikk?
Kattintson az alábbi gombra vagy a kommentek között bővebben is kifejtheti véleményét.
