Közéletünk relativizálódása

Sok kis koszos edény között egy aranygaluska után jól elnyalt tányér is patyolattisztának tűnik. Valami hasonló helyzetben leledzik jelenleg a szlovákiai politikum is. A sok vak között bóklászó félszemű igazi sztárnak számít, majdnem hogy az ország megmentőjének.

 A pénzügyminiszter például elég, ha néha meghúzogatja kenyérszeletelője nadrágját, itt-ott beleköt pár első látszatra nyilvánvalóan nagy sületlenségbe s mindez már elég is ahhoz, hogy ő legyen a kormány egyik legjobb, legnormálisabb, legszakértőbb minisztere. Pedig ehhez még semmit sem kellett letennie az asztalra – s félő, nem is fog -, egy reformjavaslat, az ország pénzügyeit javító szikra sincs a neve mellé írva. Csak néha óvatosan közbeszól, ha valaki buldózerral akar betolatni a közpénzekbe.
Vagy itt van a régi motoros, a legkisebb kormánypárt elnöke. Itt-ott, pár húzósabb témában megriszálja a fenekét – a normálisabban gondolkodók egyik fele erre néz egyet, a másik pedig üdvrivalgásban tör ki, hogy mekkora jóság is bújt belé az öreg mackóba. Pedig a tapasztalt frontharcos sem azért makacsolja meg magát s pártját néha, mert kitisztult politikai nézetei azt mondatják vele, hogy az adott szakterületen másként kéne eljárni, hanem mert ezzel egészen jó kis politpontokat lehet gyűjteni. Mečiar papa enélkül a jegyzet nélkül is jól tudja, milyen relatív a világ (s mennyire relatív benne az ő megitélése is) s mikor kell neki ennek jegyében vigyorognia vagy megálljt parancsolnia. De csak egy pillanatra, aztán megy szépen tovább a cirkusz, a Smer egy kicsit értetlenkedik (nyilvánosan kritizálni azért nem nagyon mer), bekezdésünk hőse megfürdik a – eufemikusan nevezzük így – gondolkodói oldalról gyorsan jött népszerűségben s minden megy úgy tovább, ahogy azt az iránymutató koalíciós partner kiskonyhájában kifőzték.
Külön fejezet a nacionalista gondolkodásmód viszonylagossága. Az az ember, aki pár éve még a legbornírtabb magyarfób böfögőnek számított a baloldalon, de ennek ellenére (vagy épp ezért – nézőpont kérdése) előszeretettel osztogatta az észt professzor módjára nemzetiségi kérdésben, a választások után, kecskévé vált. Kecskévé, akire a káposztát bízták. De mivel még nála is nagyobb (sokszororsan nagyobb) magyargyűlölőkkel ül egy koalícióban s kormányban, történhet meg, hogy ez az ember az egyik legtoleránsabb miniszternek számít magyarügyekben.
Ide jutottunk. Nem kell megijedni, lesz még ennél rosszabb is, hiszen a szűkebb évek és az ökölrázós választási esztendő még előttünk vannak. De hogy optimistán fejezzem be írásomat, lesz még jobb is – ha az emberek nagy részének leesik, mi is az igazi érdem s mi az, ami még a semmittevést is relatívvá teszi. Hogy ez mikor jön el, az már más kérdés…