Bizony felpezsdült az élet kishazánkban pártunk mai döntése után, melynek köszönhetően Szlovákia az MKP szavazatainak köszönhetően némi meglepetésre ratifikálta a Lisszaboni Szerződést. Be is indult a blogoszférán az anyázás, sértődöttség, párttól való elfordulás, álszent magatartás, higgadt tudomásul vétel, stb. Ki-ki vérmérséklete, ingerküszöbe, érdekeltségi szintje, és megkockáztatom, informáltsági mértéke szerint. Helyzet van ugyanis, jelentem, melynek minden bizonnyal hosszútávú kihatásai lesznek.

Először is leszögezném, hogy az ellenzéki házasság mai felrúgásával közép és hosszútávon az MKP mindenképp jó döntést hozott. Mondjon ugyanis bárki bármit, a szlovákiai magyarnak fontosabb a saját status quo, fontosabb egy normális oktatási törvény, közelebb áll hozzá a kisebbségi jogok megtartása, a reális befolyással bíró érdekképviselet, mint a Lisszaboni Szerződés holmi elvi ideiglenes blokkolása. Főleg akkor, ha annak szellemét maga az MKP is támogatja a kezdetektől fogva. 

Hol van hát a probléma?  Olvasva a mai termést, nagyjából ott, hogy a csütörtökihez hasonló esetekben a kezdetekben pusztán a TA 3 -ra hagyatkozó átlagszavazó egyfajta passzív befogadóként hajlamos tokkal, vonóval benyelni mindazt amit lát és hall. Ahelyett, hogy kicsit a saját fejét is használná. 11.30-kor ugye jött maga a döntés, majd röviddel később Hrušovský és Dzurinda reakciója, és az azonnali kiszorítósdi. Mindez a szlovák sajtó hathatós támogatásával. Mondanom sem kell, tele mesékkel, főleg az utóbbi két úriember szájából. Ez elég is volt arra, hogy a honi magyar „megmondóemberek” elkezdjenek idealizálni, mesértődni, nagyhirtelen elvekől beszélni, jól felháborodni az MKP magatartásán, mintha most jöttek volna le a falvédőről.

Pedig a helyzet egészen másként áll. Be kell végre látnunk, hogy a közös ellenzéki politizálásból a két szlovák párt már eddig is jóval többet profitált mint az MKP. A legnagyobb előnye Mikuláš Dzurindának származott, aki az ellenzék vezéreként, továbbra is egyfajta árnyékkormányfőként üzletelhetett tetszeleghetett. A marginalizálódó, 9 fős KDH frakció az ellenzék 59 szavazatával a háta mögött szintén úgy-ahogy komoly partner tudott maradni. A parlamenti matematika mellett a legrövidebbet így értelemszerűen az MKP húzta. Főleg akkor, ha tudjuk, hogy kisebbségi kérdésekben, ha igazi kenyértörésre került sor a múltban (lásd Beneš dekrétumok megerősítése, vagy az egykori megyei felosztás) eddig is csak magára számíthatott.

A fentiek tükrében így középtávon az ellenzéki hármaskoalíció sokkal inkább nyűgnek és tehernek számított az MKP számára. Főleg, ha hihetünk azoknak a hangoknak, melyek szerint a Lisszaboni szerződés majdani ratifikálását elősegítendő Mikulás Dzurinda egyre inkább a bilaterális tárgyalásokat kezdte erőltetni a SMER-el. Ugye milyen ismerős helyzet?

 A sajtótörvény körüli közös ellenzéki taktizálással, egyre csökkenő mozgástérrel így az MKP végképp sarokba lett volna szorítva. Főleg úgy, ha egyben meg akart felelni az erősödő házon belüli számonkéréseknek, kritikáknak. Így nem volt más választása, mint kapva kapni a menekülési lehetőségen. Bizonyos kérdésekben ugyanis – el kell fogadni, tisztelt demokratikus ellenzék – egyszerűen joga van saját álláspontra. Ha ez adott esetben épp az oktatás törvény kapcsán alakul ki, ám legyen.

 hirdetes_300x300  

Szumma szummárum, elmondható, hogy az MKP a mai nappal „felnőtt”. Egy jó pártkommunikációval pedig, az elkövetkező hetekben ugyanez elérhető a választóinál is, ha sikerül  kellően elmagyarázni, és megértetetni a jelenlegi helyzetet. Egy fontos kitétellel azonban: remélve, hogy a mai döntés politikai mérlegének mindkét serpenyője jól ki lett egyensúlyozva.

Megosztás:

Tetszett önnek ez a cikk?

Kattintson az alábbi gombra vagy a kommentek között bővebben is kifejtheti véleményét.

Ön lehet az első aki a tetszik gombra kattint!