A felvidéki provincializmusról

A parlament ma 11.33-kor 75 igen szavazattal második olvasatba utalta az MKP közoktatási törvényhez benyújtott módosítását (Iveta Radičová és az SDKU két képviselő híján nem támogatta, a HZDS-es Milan Urbáni és a SMER többsége ellenben igen). Erre még majd talán visszatérünk.

Eredetileg a szlovák demokrata értelmiségiek (igen, ilyen is van) hibrid honismereti tankönyvek elleni kedden indított tiltakozó aláírásgyűjtő akciójáról akartunk írni.  Arra gondolva, hogy lefordítjuk és közzétesszük  a nyilatkozat teljes  szövegét.  A sors azonban úgy hozta, hogy a parlament szintén tegnap tárgyalta az MKP -nak azt az egy mondatos törvénymódosítását, mely a helyzet megoldását szolgálja jópár év fáziskéséssel. A nyilatkozatot amúgy is már aláírtuk, megtéve, amit a nemzet becsületének védelme megkíván 🙂

Jöjjön hát inkább –  néhány tanulság levonása mellett  – egy gyorselemzés arról, mi is hangzott el a vita során kedden a szlovák törvényhozásban és hogy alakult a mai szavazás. 

Ami rögtön meglepett, hogy  az MKP javaslata mellett kizárólag három, azaz három egykori és jelenlegi kereszténydemokrata képviselő emelt csak szót – Mikloško, Fronc, Lipšic – akik egyben a lehetséges kompromisszumos megoldást is felvázolták. (Értsd, a szövegben először a magyar földrajzi megnevezés, utánna zárójelben a szlovák megfelelő).  Az adok-kapokból ellenben a legnagyobb koalíciós és ellenzéki párt képviselői kimaradtak. A vita nagyrészt az MKP és a Szlovák Nemzeti Párt (SNS) képviselői között zajlott. Némi éllel szólva, néhány rég elfeledett, parlamentben ülő nemzeti és magyar droidnak így végre alkalma nyílt arra, hogy ha csak percemberként is, de megmutathassa végre magát a közönség előtt. A diskurzus érdemi részével kapcsolatban talán felesleges további részletekbe bocsátkozni, a szerdai lapokban valószinűleg bőven lehet olvasni a témáról. Igény esetén természetesen összeírhatunk néhány  „nagyívű megállapítás” a vitából, az utókor számára. Abból, ami a sajtóból esetleg kimaradt. Az igényeket kérjük kommentben jelezni. 🙂

Amire viszont  ki szeretnénk térni, és ennek a posztnak az apropója, fő mondanivalója is egyben, az  némileg eltér a szokásos, ” megint bántanak a szlovákok, felháborító ez az újabb magyarellenes rétorika” effektustól. Ahogy azt már leírtuk, Szlovákia nemzetiségi ügyekben a pattanásos pubertáskor közepén leledzik. Csodát várni hát honatyáink és honanyáiktól e téren (főleg kormányoldalról), tisztelet a kivételnek,  hiú ábránd.

Tehetetlen düh, frusztáció és  szégyenérzet. A nemzetiek korlátoltságán felülemelkedve  sokkal inkább ezek az érzések keritettek hatalmukba a vita után.  Ugyanis ami a saját kezünkben van, és mi magyarok is befolyásolhatnánk, az épp a tankönyv ügyhöz hasonló megaláztatások elkerülése. Mert mi másnak, ha nem megaláztatásnak nevezhető az a helyzet, amikor egy normális társadalomban alapvető emberi és kisebbségi jogként tisztelt nyelvhasználati jog és annak primitív megcsorbításából kreálódik elsőszámú politikai téma ebben az országban? Hová jutottunk, ha az efféle nevetséges, kicsinyes, földhozragadt, buta vitákból kerekíthető kulcsfontosságú kérdés Magyarország és Szlovákia között?

   

Hogy érthető legyen, a düh  abból fakad, hogy államalkotó nemzetként ezt  egyáltalán megcsinálhatják  velünk. Hogy a mostani tűzoltásunk is, valljuk meg őszintén, csak komoly fáziskésésként értelmezhető. Mert 8 évnyi kormányzás alatt vajon miért nem tudtuk ezeket a dolgainkat már réges régen elrendezni? Miért kell a honi gyalogmagyart ilyen megaláztatásoknak kitenni? Miért nem inkább arról vitázik a felháborodott, komplexusos szlovák többség nagy örömünkre, hogy magyarként, némi túlzással már az ötödik színvonalas egyetemünket alapítjuk meg? (Momentán az az egy is, ami van, jó esetben stagnál). Vagy hogy épp a harmadik, országos lefedettségű TV csatornánk és az ötödik rádióadónk frekvenciájáért harcolunk? (Egy sincs, ugyanis, nem mintha illúzióink lennének afelől, hogy képesek lennénk létrehozni és fenntartani). Miért nem a tizedik szlovákiai magyar think-tank (pillanatnyilag egyet is hiába keresnénk) alapítása veri ki a biztosítékot Slotánál és Mečiarnál? Vagy miért nem arról vitázik az ország, hogy már a sokadik, egyben végre olvasható magyar nyelvű sajtótermékünket dobtuk épp  piacra? (Mert  egy ilyen sincs, sajnos).

Ehelyett mit látunk? A negyedikes magyar honismereti tankönyv földrajzi kifejezéseit primitív módon meglovagoló xenofób, nacionalista agymenésekkel elleni kényszeredett viaskodást. Mert „hatalmas szervezettségünk” közben igazából annyira gyengék vagyunk, hogy már ezzel is falhoz szoríthatnak minket. Nem beszélve arról, hogy iskolaigazgatóink attól is berezelnek, hogy az elcseszett tankönyveket fénypostával visszaküldjék oda, ahová valók!

Azok a szlovák nacionalisták pedig, akik a mostani helyzetért a legjobban felelősek, a mai szavazás után  demokrataként tetszeleghetnek, hisz a törvényjavaslatot nagy kegyesen második olvasatba utalták. Teret adva úgymond a kompromisszumos megoldás lehetőségének, miközben eredeti formáját saját maguk tették nevetségessé! Nonszensz.

Mi magyarok pedig elégedetten  dőlhetünk hátra. Mert nagy provincializmusunkban  más témánk amúgy sincs, többre meg egyébként sem lennénk képesek.

Bajok, nagy bajok vannak sajnos mindkét oldalon.