Az egyforma bendők populizmusa

A rendszerváltás után nagy viták folytak a társadalomban. Fontos tanulási időszak volt ez, de nem csak az új demokratikus politikai viszonyok területén, hanem a gazdaság, a kapitalizmus, a magángazdaság viszonyainak értelmezésének területén is. A bérezés területe volt az egyik, ahol új szempontokat kellett érvényesíteni a szocialista beidegződések után.

Korábban az volt ugyanis a jellemző, hogy a tervezett bérpolitika alapvetően egyenlősítő célokat követett. Így teljesen megszokott volt, hogy egy egyetemi professzor annyit keresett, mint egy bádogos, de ha maszekolásra nyílt lehetőség, akkor ez utóbbi akár a többszörösét is összeszedhette, mint az előbbi. A rendszer vége felé az átlagos munkahelyeken azért lassan bevezetésre került némi egyéni elbírálás lehetősége „Személyi értékelés” címszó alatt, de a vezetők ezt is nagyrészt egységesítették, mert az akkori viszonyok közt nem lehetett titokban tartani az így kialakuló bérkülönbségeket. Mindez nem kevés feszültséget okozott a bérezettek között.

Így terjedt el a melósok közt az a mondás, hogy a kvázi prémiumok „pofa szerint“ vannak kiosztva. Pedig az emberek nem egyenlők a munkához való hozzáállás, a munkateljesítmény, s a munkához is elengedhetetlen szellemi teljesítmények és szorgalom tekintetében.

   

Ez a rendszerváltás után, értelemszerűen azonnal kezdett megváltozni, s a vezető beosztásúak, elsősorban a nagyobb felelősség miatt, jobban kezdtek keresni, mint a beosztottjaik. Ekkor fogalmazta meg valaki a címben foglalt formulát, miszerint a béreknek nem a bendők térfogatát kell tükröznie, hanem a munka-teljesítményeket, s az értékteremtés mértékét. Ennek elfogadása elég lassan haladt.

Folytatás…

[stw]

A nyugatiak saját érdekeik szerint manipulálták a keletieket

Ez a gondolkodásmód azonban nem tűnt el teljesen, hanem időről időre felbukkan némileg módosult formában. Elsősorban a szakszervezetek részéről, akik új értelmet kerestek tevékenységüknek az új viszonyok közt. A rendszerváltás után az új demokráciák szakszervezetei kezdtek belépni a nemzetközi szakszervezeti tömörülésekbe, s először ámuldoztak ugyan, de kezdték elsajátítani azok gondolkodásmódját és „agendáját“.

A nyugatiak pedig látván a kezdeti dezorientáltságot, kezdték szépen a saját érdekeik szerint manipulálni a keletieket. Jól látták ugyanis már az elején, hogy az olcsóbb keleti munkaerő veszélyt jelent a saját bérszínvonalukra. Akkor még ez nem a nyugati munkavállalással függött össze, hanem azzal, hogy már kezdtek nyugati üzemeket kitelepíteni kelet felé, vagy az újabb beruházásokat már itt megvalósítani, elsősorban az alacsonyabb bérköltségek miatt.

A nyugati szakszervezetek ezt fenyegetésként élték meg, de tenni csak annyit tudtak ellene, hogy olyan irányba kezdték manipulálni a keleti szakikat, hogy ők is követeljék meg azt a bért, amit a vállalatok az ugyanolyan munkáért nyugaton fizettek. Ez a törekvésük nem lett igazán sikeres, mert a káosz időszakában a keleti munkavállalók örültek a nyugatiak által, a hazaihoz képest biztosított magasabb bérszínvonalnak. De egy rossz gondolkodásmód továbbélését segítette.

Tartsunk szem előtt néhány fontos tényt!

A téma mostani aktualitását az adja, hogy a Jobbik az „Egyenlő munkáért egyenlő bért!” – jelszó jegyében BÉRUNIÓ megteremtését szorgalmazza az EU területén. Ennek céljából támogatókat keresett más keleti tagállamok szervezetei és személyei közt is, s aláírásba kezd e célból. Arról persze nincs szó, hogy fogyasztói kosárra átszámolva mennyivel olcsóbb az élet keleten.

Azért jellemzőnek tartom, hogy szlovák csatlakozó ugyan van, de cseh nincs, ők ugyanis mégiscsak értelmesebb nyugati népség annál, hogy ilyen kártékony, az országuk gazdaságára veszélyes populista és demagóg kezdeményezéshez adják a nevüket.

Pedig, ugye milyen jó lenne egy itteni autógyárban is ugyanannyit keresni, mint nyugaton, s más munkahelyeken is. Az egész kezdeményezés egy tipikus politikai hatásvadász álnokság, melynek célja az olcsó választási népszerűség megszerzése, mit sem törődve ennek romboló következményeivel. Mire azok nyilvánvalóvá válnak, addigra be lehet söpörni egy jó választási eredményt.

Lássuk hát részletesebben mi a probléma ezzel. Azzal kezdem, amit internetes kommentekben az ilyen típusú felvetésekre mindig írni szoktam. Ha nálunk is ugyanannyit kéne fizetni, mint nyugaton, akkor ugyan mi a fenének is hoznák ide a gyáraikat ? Vagy miért ne vinnék azokat tovább a Balkán, Törökország, vagy Kelet-Ázsia irányába. Ne felejtsük el, hogy a gazdaságban globális verseny zajlik, s a nyugati autógyártók jelentős versenyben vannak a kelet-ázsiaiakkal, ahol pedig alacsonyabbak a bérek, mint nyugaton.

Nem probléma ma egy közép-európai üzemet leszerelni és áthelyezni, lásd a komáromi Nokiát. S mivel a gyártósorok erkölcsi amortizációja is elég gyors, még egyszerűbb az új gyártóegységeket eleve máshol felépíteni. Akkor ez azt jelenti, hogy elégedjünk meg „örökre“ a mostani bérszínvonallal? Természetesen: NEM!

Van viszont néhány fontos tény amit szem előtt kell tartani. A legfontosabb ezek közül, az egy főre eső GDP értéke az átlagbérekkel összehasonlítva. Ennek értéke Németországgal összehasonlítva nálunk annak csak negyede, tehát egy magyar negyedannyi értéket állít elő, mint egy német.

Ha megnézzük az átlagbérek közti arányt, az is durván négyszeres, tehát semmi igazságtalanság nem tapasztalható ezen a területen. Ez azt is mutatja, hogy egy hosszú távú bérfelzárkózás csakis a gazdasági eredmények függvényében lehetséges.

Ezen a területen a közép-európai országok közelítenek a nyugatiakhoz. Ennek a gazdasági lendületnek a fenntartását nagyban veszélyeztetik azok a populista kísérletek, melyek elijesztik a külföldi tőkét.

Könözsi László