Mit jelent a „biztonság oszthatatlansága”, vagy a „finnországosítás”? – Dekódoljuk az ukrán válság retorikáját

Nyitókép forrása: SITA/AP Photo/Vadim Ghirda

Február 16-a van, és ahogy azt az amerikaiak előre jelezték, egyelőre nem indítottak offenzívát az oroszok Ukrajna ellen. Még a józanabb nyugati lapok is elismerik, hogy a washingtoni politikai retorikára ráerősítő hírportálok kissé elragadtatták magukat. Például, amikor „háborús beszédnek” minősítették Volodimir Zelenszkij ukrán elnök hétfői beszédét.

Háborúkat nyilván nem úgy indítanak, hogy az ellenérdekelt fél előre tudja annak időpontját. A feszültség azonban ettől nem lett sem kisebb, sem veszélytelenebb. Az orosz haderő jelentős része továbbra is ott van az ukrán határ közelében, az ukrán politikusok és oligarchák nagy része pedig jobbnak látta elutazni az országból. Egyelőre azonban a diplomáciáé a főszerep, és amíg így van, érdemes tisztában lenni a sokat hangoztatott érvek jelentésével. Például az oroszok gyakran hivatkozvanak a „biztonság oszthatatlanságára”, vagy a „Minszk II” békefolyamatra, minap az ukránok bedobták a „finnországosítást” a köztudatba, és persze ott van a „hagyományos haderőről szóló szerződés.

Minszk II

A minszki megállapodások szabályozzák a törékeny és rendszeresen mindkét fél által megsértett tűzszüneteket az ukrán fronton. A minszki megállapodásokat a Normandiai Négyek (Oroszország, Ukrajna, Németország, Franciaország) vetették papírra 2014-ben, majd 2015-ben.

   

Az eredeti, első verzió a haditechnika frontról történő eltávolítására és fogolycserére kötelezte a feleket, biztonsági övezeteket hozott létre a front mindkét oldalán. A Minszk I-nek azonban nem sikerült elejét vennie a harcoknak. A felek kölcsönösen egymást vádolták a fegyverszünet megsértésével, majd kitört a „második donyecki reptéri csata”, amely során az oroszbarát szeparatisták elfoglalták Donyeck utolsó ukrán katonaság által ellenőrzött részét.

A Minszk II ezért emelte a tétet. Diplomáciai képviselők helyett az országvezetők maguk ültek tárgyalóasztalhoz. A megállapodás a korábbi kötelezettségeket kibővítette azzal, hogy vissza kell állítani Ukrajna eredeti határait, és a szeparatisták által uralt Donyeckben és Luhanszkban önkormányzati választásokat kell tartani. Egyúttal kötelezték az ukrán kormányt, hogy biztosítson „különleges státuszt” a két szakadár régiónak, ami azt jelentené, hogy vétójoggal bírnának bizonyos országos döntésekben.

Magyarul: az oroszbarát régiók visszatérhetnek az anyaországhoz azzal a konkrét feladattal, hogy vétózzák meg Ukrajna NATO-tagságát. Ez lett volna a béke a ára. Ezt azonban az ukránok nem akarták elfogadni, ezért akadályozták a Minszk II érvényesülését, és olyan feltételeket szabtak (előbb a határ visszaállítása, csak azután lehetnek választások), amelyeket az oroszok nem tudtak elfogadni (ők először választásokat követeltek és alkotmányba foglalt különleges státuszt, csak azután állítanák helyre az ukrán határt).

„No NATO”

Anno, 1990. február 9-én állítólag James Baker amerikai külügyminiszter arról biztosította Gorbacsovot, hogy a NATO nem terjeszkedik „egy centit sem” kelet felé.

Sokan vitatják ezt az anekdotát, ám az Amerikai Nemzetbiztonsági Archívuma által közzétett információk szerint nem Baker volt az egyetlen nyugati tisztviselő, aki ilyen ígéretet tett. Azt azért szögezzük le, hogy a nem szerződésbe foglalt és nem kikényszeríthető ígéretek nem sokat érnek a geopolitikában.

Jelenleg a lényeg az, hogy Vlagyimir Putyin erre a történetre alapozva árulással, Oroszország átverésével vádolja a Nyugatot és a NATO-t, és ezt követelései alátámasztására használja fel. Követelései közül pedig a legfontosabb, hogy közvetlen szomszédja, akinek határától mindössze 500 kilométerre van az orosz főváros, és amelynek hatalmas területéről komoly offenzívát lehetne (elméletben) indítani orosz területek ellen, sosem lesz a NATO tagja.

Az USA és a NATO azonban nem hajlandó (de nem is szabadna) olyan kijelentéseket tenni, ami tükrözné ezt az orosz nézőpontot. A Nyugat kitart amellett, hogy amelyik szuverén ország szerezne csatlakozni a Szövetséghez, megvan erre a lehetősége, amennyiben teljesíti a feltételeket. Ugyanerről szól a „nincs döntés Ukrajnáról Ukrajna nélkül” politikai elv.

Finnországosítás

Finnország Oroszország közvetlen szomszédja, jelenleg mégis a Nyugathoz tartozik. Ami azonban lényegesebb, hogy a finnek is viszonylag harmonikus viszonyt alakítottak ki a Szovjetunióval is a hidegháború idején, annak köszönhetően, hogy hivatalosan is semlegesen országnak nyilvánította magát.

Hogy Ukrajna hasonlóan járhatna el, Emmanuel Macron francia elnök is felvetette már Vlagyimir Putyin orosz elnöknek legutóbbi személyes találkozójukon. Tény, hogy az ötlet viszonylag járható útja a feszültség deeszkalációja felé.

A finn példa nem csak egy hivatalos nyilatkozatról van. Helsinki és Moszkva 1948-ban kötött békeszerződésben megállapodott abban, hogy a Szovjetunió nem támadja meg Finnországot (mint tette azt 1939*-ben), de Finnország kötelezze magát arra, hogy nem csatlakozik a NATO-hoz.

A finnországosítás tehát a gyakorlatban megint ugyanahhoz a lényegi megoldáshoz vezet: Ukrajna NATO-tagságának kiküszöbölésére nyújt politikailag védhető formát.

Ez a látszat ellenére sokkal nehezebb cél, mivel Ukrajnában ez nyilvánvalóan belpolitikai ügy, és rengeteg indulatot szabadítana fel egy ilyen döntés puszta felvetése is Ukrajnában.

Jalta vs Helsinki

A jáltai megállapodás keretében Szovjetunió Közép-Kelet-Európa hatalmas területeit kebelezhette, miközben az USA Nyugat-Európában vetette meg a lábát. Mindezt azért, hogy Roosevelt amerikai elnök és Churchill brit miniszterelnök számíthasson Sztálinra a Japán elleni harcokban.

A szerződés aláírásával egyidős a vita, hogy ki tartotta be kevésbé az ott lefektetett szabályokat.

Az 1975-ös helsinki konferencia célja az volt, hogy ezt a status quot újfent szentesítse. Az európai országok, a Szovjetunió, az USA és Kanada mind egyetértettek abban, hogy a második világháború utáni hatalmi egyensúlyt és az emberi jogokat tiszteletben kell tartani.

Ahogy az ilyenkor lenni szokott, Nyugaton a szovjetek feletti erkölcsi győzelmet jelentő emberi jogokat hangsúlyozták ki, a szovjet térfélen meg a területfoglalás bebetonozását jelentő hatalmai egyensúly fenntartását fogadták győzelemként.

És szovjet kérésre létrejött az Európai Biztonsági és Együttműködési szervezet (EBESZ), eredetileg fegyverzet-ellenőrzés volt a fő feladata. Ma béketárgyalásokat szervez és megfigyelőket küld ki választásokra, bár súlya az elmúlt évtizedekben töredékére csökkent.

A biztonság oszthatatlansága

Ez ma az egyik legtöbbet hangoztatott orosz érv az ukrán válság kapcsán. Ráadásul egyik Moszkva nyolc fő követelésének. Röviden annyit jelent, hogy egyik ország sem növelheti saját biztonságát egy másik ország biztonságának gyengítése árán.

Ez az elv nyilván annak kedvez, aki helyzeti előnyből indul. Oroszország biztonsági helyzete Ukrajnáéhoz képest sokkal jobb, mondhatjuk, hogy Ukrajna kiszolgáltatott helyzetben van, amit a nyugati segítség csak részben és csak részlegesen tud ellensúlyozni. Ennek a helyzetnek a befagyasztása Moszkva számára nem jelent különösebb áldozatot.

Ám ez a követelés is ugyanazt jelenti, hogy a fentebb már említett két másik narratíva is: hogy Ukrajna soha nem csatlakozzon a NATO-hoz – amivel nem csak az ukrán biztonság, de az orosz fenyegetett-ségérzet is növekedne.

2010-ben az EBESZ egyik ülésén történt nyilatkozat a biztonság oszthatatlansága mellett kötelezte el valamennyi tagállamot „Vancouvertől Vlagyivosztokig”, és leszögezte, hogy minden ország biztonsága elválaszthatatlanul kötődik az összes többi ország biztonságához.

A gond, hogy ez a nyilatkozat sem volt kötelező érvényű – ahogy a helsinki konferencia nyilatkozata sem. Putyin orosz elnök azonban erre hivatkozva azt állítja, hogy a nyugati országok elkötelezték magukat ezen elvek mellett.

Hagyományos Haderők Európában Egyezmény

A Hagyományos Haderők Európában Egyezmény 1990-ben, közvetlenül a Szovjetunió felbomlása előtt született. Konkrét határokat szabott meg az Európában engedélyezett katonai felszerelések mennyiségére vonatkozóan (Európa alatt a földrészt értjük, teház az Atlanti-óceán partjától Ural-hegységig terjedő területet).

A megállapodás biztosította, hogy mind a NATO, mind a Varsói Szerződés egyenlő számú fegyverrel rendelkezzen és kötelezte őket, hogy semmisítsenek meg muníciót a megjelölt kvótán túl. Felső határt szabott a két fél által tartott csapatok, tankok, repülőgépek és tüzérségi lövegek számára is.

2007-ben Oroszország felfüggesztette részvételét a megállapodásban, 2015-ben végleg kilépett belőle (2008-ban tört ki a grúz háború, 2014-ben a majdani forradalom).

Egyesek az ukrán válság lezárását látnák abban, ha sikerülne Oroszországot visszacsábítani az egyezmény ernyője alá. Az ugyanis korlátozná a NATO és az orosz haderőt is az egymással szomszédos országokban.

Körkép.sk, intellinews.com