Önfeladás, alibizmus, kicsinyes bosszú: egy éve száműzték a magyar zászlót a nemeshodosi református templomból

Nyitókép forrása: Hazajáró

Felvidéki magyarságunk megőrzésének egyik kulcseleme a nemzeti jelképek használata. Nem hivalkodásból, vagy a magyarok által lakott területek megjelölése céljából. Egyszerűen a közösséghez való tartozás érzése, a történelmi emlékezet és a közösség történelmi tapasztalatainak és immunrendszerének megőrzése végett. Ennek ellenére a felvidéki magyarság számos szegmensében rossz szemmel nézik a többségi nemzet által kifogásolt nemzeti jelképek használatát. Legyen szó magyar zászlóról, címerről, Nagy-Magyarország sálról.

Az előrehozott parlamenti választások eredményei is megmutatták, hogy a felvidéki magyar közösség állapota messze nem ideális. A önfeladás és a beletörődő fásultság tünetei közé tartozik mostani cikkünk témája, a nemeshodosi református templom magyar zászlajának kálváriája, ami sajnos jól illusztrálja a felvidéki magyarság törésvonalait. Ahogy azt is, hogy mennyi hétköznapi területen nincsenek közösségi szintű válaszaink egy adott dilemmára.

2011-ben három zászló kapott helyet a nemeshodosi református templomban. Egy magyar, egy székely és egy Árpád-sávos zászló, majd szinte napra pontosan egy évvel ezelőtt mindhárom zászlót eltávolították egy enyhén szólva is ellentmondásos presbitériumi határozat értelmében. Ez a határozat kijelentette, hogy konkrétan a nemeshodosi református templomban a magyar zászlónak „nincs keresnivalója”.

   

Az elmúlt hetekben megkerestük az érintetteket, hogy megtudjuk, milyen motivációk húzódnak meg az ügy hátterében.

Az előzmények

A magyar és székely zászlót Hodossy Péter, ismert maratonfutó ajándékozta a a nemeshodosi gyülekezetnek, aki már 120 alkalommal teljesített teljes maratoni távot, cukorbetegként képviselve a 15 milliós kárpát-medencei magyarságot Bostontól Moszkván át Athénig.

„A zászlókat jó szívvel és örömmel adtam, annak reményében, hogy amíg Nemeshodoson áll a református templom, addig emlékeztesse, erősítse és biztassa az abba járókat, hogy Isten akaratából milyen nemzethez tartoznak”

mondta Hodossy.

A harmadik, Árpád-sávos zászlót a Prima Primissima díjas turisztikai-honismereti magazin, a Hazajáró adományozta az egyházközségnek.

Akkor még Kis-Csáji Julianna volt az egyházközség lelkésze, aki információink szerint kiemelt fontosságúnak tartotta a nemzeti önazonosságtudat fenntartását a közösségben, ahol szolgált.

A Horthy-szobor ügye

Nem lehet kihagyni az előzmények közül a Horthy-szobor körüli botrányt sem, valószínűleg ugyanis ez alapozta meg azt a szemléletváltást az egyházközségben, ami miatt száműzték a magyar zászlókat a templomból.

2017-ben a magyarországi Horthy Társaság adományozott egy mellszobrot, amelyet az egyházközség szeretett volna elhelyezni a templomkertben felállított alapzaton. Csakhogy valóságos boszorkányüldözés indult a mellszobor kapcsán az kezdeményezők ellen. Ebben főszerepet vállalt az akkor még most-hidas szélsőliberális helyi polgármester, Balódi László, egy sor civilnek beállított liberális szervezet, de még a szlovák terrorelhárítás is.

A szobor végül nem kapott helyet a templomkertben, de ezzel Balódi nem elégedett meg. A polgármester minden követ megmozgatott, hogy eltávolítsa Kis-Csáji Juliannát a gyülekezet éléről, petíciót kezdeményezett (amit a 1456 lakost számláló településen 555-en támogattak) a lelkész visszahívására, igaz, végül nem látta értelmét a hosszadalmas egyházi bírósági eljárás kikényszerítésének.

A Horthy-szobor ügye miatt tehát kialakult egy olyan, politikai és ideológiai harcoktól sem mentes konfliktus, amely lényegében megalapozta a későbbi eseményeket.

Lelkészváltás után elégtétel és túlkompenzálás

2022-ben Kis-Csáji Julianna nyugdíjba vonult, időközben a presbitérium összetétele is megváltozott, a nemeshodosi református gyülekezet pedig új lelkészt kapott Virág Szilvia személyében, aki korábban a dunaszerdahelyi gyülekezetnél szolgált segédlelkészként. A változás elindult. A lelkész és polgármester közötti szembenállásnak vége lett, Virág Szilvia a helyi lapban arról írt, hogy „fontosnak tartja a polgármester-pap-tanító hármas kapcsolatát”, amelynek a közösség fejlődése érdekében működnie kell. Balódi nyilván nem tiltakozott a fiatal lelkésznő véleménye ellen.

Az új lelkész érkezésével azonban elkezdődhetett a múltbéli események túlkompenzálása, az elégtétel kikövetelése. A nemeshodosi gyülekezet presbitériuma (a presbitériumot úgy kell elképzelni, mint az egyházközség kvázi képviselői testületét, amit megválasztott presbiterek alkotnak – a szerk.)

azt a döntést hozta, hogy a magyar zászlónak nincs keresnivalója a nemeshodosi református templomban. Ennek értelmében mindhárom 2011-ben adományozott zászlót 2022. december 15-én eltávolították a templomból.

Mintha csak minden, az előző lelkész és presbitérium idején született döntést, értéket el akarnának törölni a köztudatból.

Hodossy Péter az Egyházmegyéhez fordult – hiába

Hodossy Péter levélben fordult az Pozsonyi Református Egyházmegye Egyházmegyei Tanácsához jogorvoslatért.

„Érthetetlen és felfoghatatlan számomra, hogy a magyar zászlóról egyáltalán szavazni kell és lehet. Különösen annak fényében, hogy a felvidéki református egyház mindenkor élen járt példaadásban, az ezer éve itt élő magyarság önazonosságának és önbecsülésének védelmében. (…) A magyar zászló, mint jelkép a magyarság határok feletti megbonthatatlan együvé tartozását hirdeti”

fogalmazott Hodossy levelében.

Megoldás azonban nem érkezett, csak – tetszik, nem tetszik – politikai állásfoglalás. A Pozsonyi Református Egyházmegye, amelyhez Nemeshodos is tartozik, ugyanis legitimnek ismerte el a nemeshodosi presbitérium döntését, amit az Egyházmegye tiszteletben kívánt tartani. Mint írták akkor:

„még akkor is, hogyha az Egyházmegyei Tanács tagjai szerint az nem jelent gondot, hogy egy magyar református templomban a magyar zászló ott legyen”.

Magyarra lefordítva, az egyházközségek presbitériumai külön jogalanyisággal rendelkeznek, így nehéz felülről rájuk kényszeríteni bizonyos döntéseket, főleg akkor, ha azok esetében magának a Szlovákiai Református Keresztyén Egyháznak sincs határozott véleménye. Jelenleg ugyanis a nemzeti jelképek használata kapcsán nincs világos útmutatás, azok engedélyezése vagy elutasítása az egyházközségek kezében van.

A probléma megint a kettős mérce. A Szlovákiai Református Keresztény Egyház Zsinati elnöksége ugyanis a Horthy-szobor ügyében nem csak elhatárolódott az akkori presbitérium döntésétől, de fel is szólította őket, hogy tegyenek le tervükről. Pedig az akkori presbitérium sem hozott kevésbé legitim döntést, és ugyanúgy rendelkezett azzal a jogalanyisággal, mint a mostani. A különbség az, hogy míg a 2017-es esetben számos oldalról gyakoroltak politikai nyomást az egyházra, addig a zászlóügy nem kavart akkora port.

A lényeg a következő: adott egy új lelkész Nemeshodoson, aki jó kapcsolatokat akar ápolni a helyi polgármesterrel, aki néhány évvel ezelőtt hadjáratot indított az előző lelkész ellen annak nemzeti meggyőződése miatt. Ilyen körülmények között nagyon életszerű lenne az a forgatókönyv, amelyben annak a bizonyos „jó kapcsolatnak” a lelkész és a liberális polgármester között feltétele lenne az is, hogy a templomból távolítsanak el minden magyar nemzeti öntudatra emlékeztető jelképet.

Szűkszavú reakció

Szerettük volna megkérdezni erről Virág Szilvia lelkészt is. Telefonon sikerült felvennünk vele a kapcsolatot, de amikor megtudta, mi miatt keressük csak annyit mondott:

„A gyülekezetnek nincs álláspontja ebben az ügyben”

majd lecsapta a telefont.

Más forrásokból úgy értesültünk, hogy az új lelkész elsősorban a hitélet ápolására fókuszál, és egyesek szerint kifejezetten jó munkát végez.

Mi az azonban azt is megtapasztaltuk, hogy mikor a tágabb magyar közösség szempontjából fontos kérdésekről kérdeztük (volna), akkor az elzárkózás és elutasítás kényelmes útját választotta. Mintha a közösségépítés és hitélet Nemeshodos határainál véget érne.

A szerző zárszava

A felvidéki magyar közösség lelki gondozása ritkán zajlik ideális körülmények között, ezért is lenne fontos nem megfutamodni a dilemmák elől. Számtalan olyan kihívás nehezedik ránk és magára a Református Egyházra, ahol a nemzeti és lelki érdekek egybefonódnak. Főleg egy olyan korban, ahol a Szlovákiai Református Keresztyén Egyház fejlődéséhez (is) elsősorban és nagymértékben Magyarország és annak kormánya járul hozzá tekintélyes összegekkel.

Felmerül a kérdés, hogy szabad-e ilyen megalázó helyzetet teremteni egy jószándékkal adományozott és egyszer már templomba beengedett magyar zászló körül, ha épp azért lehet adott esetben pezsgő a helyi hitélet, mert a gyülekezet energiáit a Magyarországról érkező forrásoknak köszönhetően a lelki épülésre fordíthatják.

Nem célunk az ítélkezés, még ha kézenfekvőnek is tűnik a „helyes oldal” megválasztása. A nemeshodosi magyar zászló története sokkal inkább a saját kevélységünk, egymás meg nem értésének, és sajnos az ártó politikai beavatkozás fel nem ismerésének története. Annak esettanulmánya, hogyan zárkózunk el egymástól és hogyan nem veszünk tudomást a kínos, nehéz kérdésekről. Annak kínzó megvallása, hogy még mindig bizonytalanok vagyunk, mennyit vállalhatunk fel magunkból, magyarságunkból, és ezért opportunista döntéseket hozunk, külső nyomásra: kiválogatjuk magunkból azt, ami számunkra a leginkább fontos és legkevésbé konfrontatív, és száműzzük azt, ami éppen abban pillanatban egyenes gerincű kiállást követelne. Állhatatosságunk hiányát pedig szelídség mögé rejtjük.

A nemeshodosi gyülekezet presbitériuma hibát követett el. Nem arról hozott döntést, hogy minden nemzet jelképét kitiltja a templomból, hanem konkrétan a magyar zászlóról mondta ki, hogy nincs helye a templomban. Mintha szégyenkeznének. Mintha politikai elvárást teljesítenének egy új polgármester-pap-tanító hatalmi egyensúly létrehozása érdekében.

Ki kell mondani, hogy nem csak egyéni hibák történtek a nemeshodosi magyar zászló eltávolításakor, hanem intézményi kudarcok is. A Szlovákiai Református Keresztyén Egyház, ha akarna, nyomást tudna kifejteni a nemeshodosi egyházközségre, hogy döntését – ha nem is vonja vissza teljesen, de – változtassa meg. Ha másért nem is, például azért, hogy ne váljon bevett szokássá, hogy az új lelkész saját agendáját kiemelve sutba dobja mindazt, amit elődje és az előző presbitérium felépített vagy fontosnak tartott. Mert az a három nemzeti zászló ugyanúgy a gyülekezet életének és történetének része, és egyszer már helyet kaptak a templomban.

És ami fontosabb, a református egyház nem engedheti meg, hogy konkrétan és kizárólag a magyar zászló kerüljön feketelistára az egyházközségekben. Nem támogathatja az önmeghasonlást, sem a túlkapásokat. És főleg, nem szabadna elfelejteniük, hogy a magyar zászló jelképezte nemzeti összetartás az egyetlen, ami a keresztény hitet védelmébe veszi a liberális, progresszív, LMBTQ-s, woke, illetve a család- és keresztényellenes ideológiáktól.

Nem szabadna elfelejteni a történelem tanítását sem. Magyar nemzeti öntudat nélkül vagy tatárok, vagy janicsárok, vagy „jó osztrák katolikusok”, vagy ateista kommunisták lennénk. Ezt egy református lelkész sem hagyhatja figyelmen kívül Európa közepén, mert amiben él és dolgozik, az nem mindig volt magától értetődő. Azért elődeinknek meg kellett harcolnia – magyar lobogó alatt.

Szép dolog a tiszta, szelíd és konfrontációmentes szolgálat – békeidőkben. De ma Mózes korát éljük, góliátok és farizeusok korát.

A felvidéki magyar közösség sem lehet közömbös a nemeshodosi zászlóügy kapcsán, mert veszélyes hiányosságainkra hívja fel a figyelmet. Kevés erős, országos intézménye maradt nemzetrészünknek, miközben nincs érdemi politikai képviseletünk, ami védelmébe venné ezeket: az oktatásügyet és az egyházainkat. Meg kéne követelnünk helyi közösségeink elöljáróitól, hogy előrelátóbbak, állhatatosabbak és bölcsebbek legyenek.

Igen, nyilván sokaknak e sorok olvasása közben Reményik Sándor verse jutott eszébe. A költő üzenete nagyon is idevág.

Kicsi fehér templomotokba
Most minden erők tömörülnek.
Kicsi fehér templom-padokba
A holtak is mellétek ülnek.
A nagyapáink, nagyanyáink,
Szemükbe biztatás vagy vád:
Ne hagyjátok a templomot,
A templomot s az iskolát!

Körkép.sk/Komjáthy Lóránt