Miért kellett meghalniuk?

2003. június 26.: Marc-Vivien Foé kameruni labdarúgó a Kolumbia elleni mérkőzés 73. percében összeesik, majd nem sokkal a találkozó után meghal. 2004. január 25.: Fehér Miklós, huszonötszörös magyar válogatott csatár a Benfica – Guimaraes bajnoki meccs hosszabbításában váratlanul földre csuklik és elveszti az eszméletét. Az orvosok már nem tudnak segíteni rajta. 2007. augusztus 25.: Antonio Puerta a Sevilla – Getafe bajnoki összecsapás első félidejében először csak lehajol, aztán összeesik. A hazaiak 22 éves csatárát még újra tudják éleszteni, a saját lábán hagyja el a pályát, de három nappal később a kórházban meghal. 2008. július 15.: Kolonics György edzés közben rosszul lesz, elveszti eszméletét és meghal. Az utóbbi pár év négy legmegdöbbentőbb halálesete a sportpályákon. Köztük két magyarral. Mi történt velük?

A halál az életünk része, mindannyian tudjuk, hogy egyszer minket is el fog érni. Mégis megdöbbenünk, mikor a hűvös szele megérint bennünket. Különösen, ha olyan helyen találjuk szembe magunkat vele, ahol a legkevésbé számítunk rá. A sportpálya is ezek közé a helyek közé tartozik. Vagyis tartozott. Eddig.

Vannak veszélyes sportágak, ahol a versenyzők tudják, hogy a bőrüket viszik vásárra. Az utóbbi években viszont nem csak a motor- és autóversenyeken, nem csak az eleve veszélyesnek tartott adrenalin sportágakban (pl. hegymászás, vadvízi evezés) találkozhattunk a kaszással, hanem az olyan „hétköznapi” sportágak háza táján is, mint a futball, atlétika és most már a kajak-kenu is. Talán úgy tűnhet, hogy öt év alatt négy haláleset statisztikailag elhanyagolható adat, de egyrészt: egy emberi élet nem csak egy statisztikai adat, másodsorban: a bevezető összeállítás korántsem a teljesség igényével készült. (Sajnos) folytathatnánk még a sort Zavadszky Gáborral, Dárdai Balázzsal, Dárdai Pál öccsével vagy Zsiborás Gáborral, a magyar labdarúgó-válogatott egykori kapusával. S akkor még mindig csak a saját halottainkról, s csak focistákról volt szó.

A sport laikus szerelmese, aki önfeledten tud drukkolni a tévé előtt, aki képes együtt nevetni és sírni a kedvenceivel egy-egy győzelem vagy vereség után, olvasva a gyászhíreket értetlenül néz ki a fejéből, és nem érti, miért. Miért kellett ezeknek a sportolóknak meghalniuk? Tiltott szereket szedtek? De hisz egyik esetben sem mutatott ki semmi erre utaló nyomot az utólagos vizsgálat. Túlhajszolták magukat? De hisz évek óta kőkeményen edzenek, másképp nem lehettek volna sikeresek. Orvosi mulasztás/hanyagolás történt volna? De hisz rendszeresen járnak kivizsgálásokra, s a mai orvostudomány már nem gyerekcipőkben jár. De akkor mi történt velük? Miért állt meg a szívük egyik percről a másikra?

Valószínűleg soha nem fogjuk megtudni. Ez az, amire nincs magyarázat. Hogy például mi az, amit egy több tízszeres világbajnoknak és kétszeres olimpiai bajnoknak másképp kellett volna csinálnia, hogy még mindig köztünk lehessen. Vagy mit kellett volna nekünk másképp csinálnunk? Nekünk: szurkolóknak, szövetségnek, szponzoroknak… akik a teljesítőképességük határára hajszoljuk kedvenceinket, hogy örömöt, dicsőséget, bevételeket szerezzenek nekünk.

A sport ma már nem csak egyszerű fizikai megmérettetések sorozata, ahol mindenki szórakozik, a jobbik meg nyer. Üzletág lett, kőkemény biznisz, ahol tombol a konkurenciaharc, és ahol a sportolók teljesítménye árucikké vált. Mi hajlandóak vagyunk fizetni érte, ők meg kénytelenek hajlandók kiszolgálni az igényeinket. S mint minden nagyüzemben, itt is van veszteség. Csak itt a károkat nem dollárokban vagy euróban számolják, hanem évszámokban. Élt 36 évet…

   

Sokszor csak a halál – közvetett – megtapasztalásával döbbenünk rá, hogy a sport (élet?) nem csak a pénzről, sikerekről, kitüntetésekről szól, hanem valami sokkal többről. Hogy a „nem a győzelem, hanem a részvétel a fontos” nem csak egy kifakult, üres frázis, hanem a sportvilág meghatározó mottója. Talán érdemes ezt a bölcsességet újra felidéznünk magunkban, mikor szűk egy hónap múlva leülünk a tévé elé, hogy drukkoljunk a sportolóinknak. Lehet, hogy utoljára látjuk őket ujjongani vagy szomorkodni. Lehet, hogy ők is az életükkel játsszanak…