Bögi Róbert: Asszimiláció testközelből

Az első egy idős néniről szól, aki élete alkonyán fekszik beteg ágyában. Ránézésre is megállapítható, hogy voltak szebb napjai is. Nincs magánál. Félrebeszél. Németül hívja családtagjait és kér segítséget.

   

Majd megtudom, hogy egy jómódú „presporák” (öreg pozsonyi) család sarja. A látogatás során lánya szlovákul szólítja. Jó német nyelvtudással bír, de a férje már nem. Ő szlovák. Ezért feladja édesanyja nyelvét, pedig talán utoljára szólíthatná és mondhatná „ich liebe dich mama”…

A másik történet hasonló. Egy öreg bácsika szintén öntudatlan állapotban összefüggéstelenül, de magyarul „komunikál”.

Mit ad Isten a család egymás közt szlovákul beszélget. Fülelek. A menyecske szlovák. Ezért a furcsa kettősség. Mama és fia ugyan tudnak magyarul, de ezt a menyecske nem értené. Így az öreg kénytelen beérni ezzel. Ha hallja egyáltalán.

Bár nem vagyok lélekbúvár, é.i. pszichológus, az megállapítható, ha egy ember nincs magánál, csak tudat alatti vezérli, ösztönösen. Mindezt azon a nyelven, amelyet édesanyjától tanult.

Számomra ezt semmibe venni a nem etikus és nem az, hogy ezt a pár sort itt leírtam.

Az, hogy a leszármazottak már csak szlovákul beszélnek pedig náluk természetes. Nálam nem az.

Az sem természetes, ha valaki aki magyarnak vallja magát a Facebookon, hölgy létére -ová utótaggal írja a vezetéknevét. Ezt semmi sem indokolja. Ahogy pl a Tomáš is szebb, ha Tamásnak van írva.

Nem okoskodni szeretnék és főleg nem magyarkodni. De nem szeretném megvárni míg szép sorban elveszik a nyelvünk és vele együtt a kultúránk, itt a Felvidéken!
A statisztikái adatok lesujtóak.

Tiszteld az anyanyelvedet!

Magyar legény, magyar lánynak udvarolj!