1.rész – Vallomás arról, hogy milyen magyarnak lenni Szlovákiában. Az előítéletekről, a sztereotípiákról, a látható és láthatatlan stigmákról és a társadalmunkban jelen lévők kollektív meggyőződéséről.
2004-et írtunk. A fiam négyéves volt és az Antolská kórház nefrológiai rendelőjének rendszeres látogatói voltunk. Nem állt szándékomban megtudni, hogy a vesékre létezik külön specialista, de nem volt más választásom. Egy sor kellemetlen vizsgálat várt ránk. Tudtam, hogy minden bizonnyal jó pár éves gyógyulási folyamat vár ránk. Szerettem volna a fiam iránti félelmemet elcsitítani, ezért mindig a gyermekorvos szavait idéztem magam elé, aki azt mondta, hogy egy gyógyítható betegséget próbálunk megoldani. Rögtön a másik napon következtek a vérvételek. András a vérvétel során sírt és jajgatott. Magyarul. Én pedig igyekeztem ő megnyugtatni. Magyarul. A tekintetekről lesütött, hogy ez így nincs jól. Az orvosnő pedig fennhéjázóan konstatálta, hogy a gyerek nem beszél szlovákul.
A vérvétel után hosszasan ecsetelte nekem, hogy milyen fontos megtanulni szlovákul. És nekem, mint édesanyának előtérbe kellene helyeznem a gyermekem társadalmi integrációját. Védekeztem, hiszen gyakorlatom van benne. (…) Próbáltam neki elmagyarázni, hogy én is megtanultam szlovákul annak ellenére, hogy Pozsonypüspökin magyar alapiskolába, a pozsonyi Duna utcán pedig magyar gimnáziumba jártam. Elmagyaráztam neki, hogy ezzel a végzettséggel képes voltam szlovák nyelven elvégezni az egyetemet.
Azt is elmagyaráztam neki, hogy a gyerekem is magas szinten fogja beszélni a szlovák nyelvet. Sőt, más nyelveken is fog tudni beszélni. Éreztem, hogy az egész kétségbeesett magyarázkodás. A nefrológiai rendelőben ez az egész dolog rendkívül morbidnak tűnt, és egy dolgot tudatosítottam: „Doktornő, én ebben az országban az egész életemet nemzeti kisebbségként élem. Higgye el nekem, hogy nagyon jól tudom, mi az az integráció. Nincs szükségem arra, hogy olyasvalaki oktasson ki erről, aki semmit sem tud az egészről.” Igaz, mindezt nem mondtam ki hangosan, de már világosan láttam.
A magyarok és a szlovákok kapcsolatainak megértése életfogytiglani téma lett számomra, hiszen az indentitásomat érinti. Ki vagyok? Számomra mi a fontos? Mit mondok majd erről a gyerekeimnek? Szlovákiában ez egy óriási téma az egész magyar közösség számára. Nagyon gyakran szenvedélyes vitákat folytatok erről a témáról nemcsak a magyarokkal, de a szlovákokkal is. Igyekeztem megérteni a szlovákok álláspontját az üggyel kapcsolatban, kialakítani egy saját véleményt a magyarok kollektív meggyőződéséről, sőt igyekeztem megnevezni néhány jelenséget az interkulturális dimenzión keresztül.
Évek óta mondogatom, hogy ha lesz rá merszem, akkor elkezdek írni egy blogot. Összeszedtem a bátorságomat. Abban a hitben írom a blogomat, hogy Ti, szlovákok, akik olvassátok ezeket a sorokat, megpróbáljátok meghallgatni egy magyar nő nézeteit az előítéletekkel, a kétnyelvűséggel és az integrációval kapcsolatban.
Sme blog.sk, Orsolya Véghová: Maďarka
Megosztás:
Tetszett önnek ez a cikk?
Kattintson az alábbi gombra vagy a kommentek között bővebben is kifejtheti véleményét.
Kommentek
Kommentek
Katarina
2017. szept. 21. 18:09Hosszu 44 ev utan hazamentem Edesanyammal Kassara, szulofoldemre. AZ else csapas akkor ert bennunket, mikor ezt hallottuk,bandukolva a varosban. Ugyan ugy a villamoson is. Fiatalok voltak es amikor meghallottak, hogy magyarul beszeltunk igy reagaltak: "na slovensku po slovensky" Hirtelen visza repultem gyermekkoromba, mikor hasonlo meglyegyzeseket kaptunk, ha magyarul beszeltunk. Magyar vagyok, magyar iskolaba jartunk szuleimet kilakoltattak Miskolcrol. A tortenetem hosszu lenne, igy csak roviden valaszolok erre az intelligens es nagyon ertelmes cikkre. Sajnos, semi sem valtozott, csak rosszabodott. A fiatalok semmit sem tudnak a tortenelemrol az idosebbek beletorodtek sorsukba, hihetetlen szamomra ezt elfogadni! En Itt Canadaban tanitom a ket unokamat magyarul, valamit a tortenelemre is. Most kervenyezem a kettos allampolgarsagit! Szeretnek tobbet hallani error a temarol.
katarina
2017. szept. 21. 19:27Kedves Hozzaszolok, mar mint emlitettem elobbi commentemben, Canadaban elo Magyar vagyok. Szuleimet Miskolcrol kilakoltattak, allando vandorlas utan Kassan telepedtek le. En mar ott szulettem. Egyik noverem Miskolcon szuletett, masik Csehorszagban Liberecben en mar Kassan ocsemmel egyutt. Magyar iskolaba jartunk, de allando csufoltatasban volt reszunk. Kulonosen ha Magyarul beszeltunk. En az erettsegi utan1968-ban Canadaba emigraltam. Ez nem a lenyege temamnak. Majd talan errol maskor. Valamennyi 45 ev utan hazamentem Edesanyammal szulofoldemre Kassara. Nagy meglepetesemre semmi sem valtozott, inkabb talan rosszabodott a helyzet. Miutan magyarul beszeltunk egy nagy sereg diaktol ezt kaptuk: "Na Slovensku po Slovensky". Megtisztelem oket azzal, hogy nagy betuvel irom Slovakiat es a Slovak nyelvet, habar immel ammal! Azota csak Magyarorszagra megyek, viszont tervem van az unokaimat is megismertetni Szulohazammal. Tanitom Oket a Magyar tortenelemre es a Magyar nyelvre. Most kervenyezem a kettos allampolgasagit! En buszke vagyok arra, hogy Szlovakul is perfekt beszelek, mert minket megtanitottak az iskolaban arra is az Orosz mellett. Mit tudnak Ok? A tortenelmet elcsonkitottak, megvaltoztattak a maguk javara. Errol a fiatalok maguk sem tehetnek. Ezt tanitjak evvel mossak az agyukat. Az idosebb generacio mar beletorodott ebbe a kenyszeritett helyzetbe, de sajnos ugy lattam hogy mar a kovetkezo generaciot sem tanitjak anyanyelvukre! Miert?
A kommenteket lezártuk.