Jó néhány év, több, mint egy évtized telt már el azóta, amikor az egyik televíziós csatornán késő este egy dokumentumfilmet mutattak be a holokauszt lefolyásáról.
Kezdve a zsidó lakosok begyűjtésétől, a vagonírozástól, a koncentrációs táborba érkezésen és szelektáláson keresztül addig a pillanatig, amíg a kemencékből kiszedett hamut kiszórták a mezőre vagy szappant készítettek belőle. Ma is beleborzong a lelkem abba látványba, amit a képsorok közvetítettek.
Ugyanezt éreztem akkor is, amikor a budapesti Holokauszt Emlékközpontban megnéztem az Auschwitzi Album képeit, melyek a Kárpátaljáról Auschwitz-Birkenau-ba érkező magyar zsidó transzportokat örökítették meg.
A zuhanyzónak álcázott épület előtt várakozó férfiak, nők és gyerekek csoportját ábrázoló felvétel első pillanatban a teljes nyugalmat sugallta. Igazából akkor vált tragikussá, amikor tudatosítottam, hogy a háttérben ott áll a ciánvegyületet hordozó teherautó, más felvételeken pedig a kemence füstölgő kéménye. Utóbbi részletek is azon valós tények közé tartoznak, melyeket a holokauszt tagadói nem kívánnak észrevenni.
Elgondolkodtatóak voltak és maradnak számomra azok a személyes beszélgetések, a máshol hallott vagy olvasott visszaemlékezések, melyek arról (is) szólnak, hogy a holokausztot átélő zsidók hazatérve, felkeresve egykori otthonaikat, az akkori lakóiktól azt a mondatot hallhatták, ez a mi házunk!
A losonci gettó felszámolását követően a zsidó lakosoktól „visszamaradt” és értéktelenebb tárgyakat, bútorokat, ruhákat, párnákat és egyebeket a neológ zsinagógában halmozták fel, ahonnan a lakosok szimbolikus áron válogathattak belőlük, s elvihették onnan. Nem kevesen jöttek el oda!
A holokauszt tragédiája óta több mint 70 év telt el, de ha azt a kérdést tenném fel, hogy tanultak-e, okultak-e az utódok, a jelen társadalmaink tagjai abból, ami akkor történt, nem biztos, hogy mindenhol és minden tekintetben lelkiismeretfurdalás nélkül mondhatnánk igent.
A zsidó kérdés
A „zsidó kérdés” nem mai kérdés. Foglalkoztatta a 19. század emberét is! Bodnár István a Losonc és Vidéke c. hetilap 1882. februári számában írja:
„A gondolkodó emberre nézve komoly esemény a zsidóüldözés, mely Oroszországban már sok emberéletbe került, Németországban pedig a veszélyesebb kitörést csak államhatalommal lehet ez idő szerint visszatartóztatni …. hazánk nem alkalmas talaj az ily faj-, s vallásfelekezeti üldözésre; de nem szabad eltitkolnunk, hogy a zsidók elleni neheztelés minden osztálynál érezhető; és hogy azok száma aránylag kevés, kik magas álláspontra emelkedve, a zsidóban az embert őszintén védik, és a mindinkább elharapódzó gyűlölködés helyett, azon módokról gondolkodnak, miként lehetne … az annyi szellemi tehetséggel megáldott, s annyi kincscsel rendelkező zsidó fajt a nemzet testébe úgy beolvasztani, hogy ne csak látszólag, de őszinte meggyőződésből velünk egy összetartó egészet képezzen“.
Nógrád mai szlovákiai területén a 19. század első felében telepedhettek le zsidó lakosok. A mai Szlovákia területén Losoncon, Losonc-Tugáron, Füleken, Gácson és Poltáron alakultak ki nagyobb zsidó közösségek, de jelenlétük kimutatható pl. Ragyolcon, Losoncapátfalván, Mucsényban, Pincen, Terbelédben is.
Vladimír Polívka, tanár az 1928-ban, Nógrád megyét bemutató könyvében írja: „A zsidók kétségtelenül jelentős kereskedelmi tényezőt képviselnek; kezükben van az üzletek nagyobbik része és az iparban is nagyon jelentős a részesedésük. A zsidó kérdést nem lehet néhány üres jelszóval elintézni, csak valami pozitívval. Az egészséges konkurencia érdekében sok mindent kell megtanulni a zsidóktól. Losoncon lehetőség van az ortodox szekta zsidóságával megismerkedni, akiknek szintén van imaházuk. Ezzel Losonc az Orient jelentős elemével gazdagszik, amelyet azonban senki sem csodál, mert semmi különlegességgel nem rendelkezik, csak a konzervativizmus erejével.”
Hitler hatalomra jutása ezt az állapotot változtatta meg, és a megyében is felélesztette a zsidó közösség tudatos megosztását és a zsidóellenességet is.
Mire jó a népszámlálás?
Az 1930-as népszámlás előtt így írt a Národný Týždenník c. lap: „Államunk kormánya lehetőséget ad a zsidóknak arra, hogy önálló zsidó nemzetiséget alkosson. A zsidókat Csehszlovákiában nemzetnek tekintik, de ők ezzel a lehetőséggel nem tudtak élni … úgy néz ki, hogy a zsidók szégyellik a saját zsidó nemzetiségüket, s csak a saját zsidóságukhoz, mint valláshoz kötik magukat … Mi, szlovákok nem igényeljük azt, hogy a zsidók szlováknak vallják magukat. Mi nem vagyunk a magyar kormány, amely erre kényszerítette őket. Annak ellenére, hogy a zsidók Szlovákiában a szlovákokból élnek, akik nélkül itt nem is tudnának létezni, nem igényeljük hogy hozzánk jelentkezzenek. a zsidók még ma sem értették meg, hogy ez egy nemzet, ezért nem akarnak a saját zsidó nemzetükhöz tartozni, de egy idegen nemzethez a magyarokhoz jelentkeznek. Ezzel ugyan Szlovákiában a magyarokat erősítik, de önmagukat csonkítják meg és általános szinten adnak lehetőséget a zsidók lealacsonyításához …”.
„Nyilvános ünnepségektől tartsák távol magukat…”
A bécsi döntés után, egy ismeretlen kéz által írt dokumentumban ezt is olvashatjuk: „… követeljük a zsidóktól, akik örökösen a szegény keresztény nép kiszipolyozását tartották szem előtt, hogy az új népi Magyarországon a visszacsatolás felett érzett örömünket ne zavarják kellemetlen jelenlétükkel. … Nyilvános ünnepségektől tartsák távol magukat. … mint benesi csatlósok, kövessék őt a legrövidebb időn belül, mert hiszen velük akarnak maradni jóban rosszban”.
Egy 1944. április 1-jei kimutatás Losoncon 1728 zsidót és 80 kitértet, a járásban 242, a szomszédos Szécsényi járásban 445, összesen 2415 zsidót és 80 kitértet mutatott ki. Nógrád megye alispánja 1944. május 3-án rendelte el a megye zsidóságának elkülönítését. A gettót Losoncon jelölték ki.
Márai Sándor Losoncon
A kényszerű költöztetés szem és fültanúja volt Márai Sándor, író, aki akkor Losoncon tartózkodott. „…A gettókat általánosan és kötelezően megvalósítják, minden tízezernél magasabb lélekszámú magyar városban, ahová beterelik a környékbeli falvak zsidait is. Losoncon ma reggel kezdték meg az átköltöztetést. Amíg írok, ablakom előtt zörögnek a kordék, melyeken nyomorult emberek tolják szegényes, rongyos holmijukat. Úgy érzem magam, mint Josephus Flavius, mikor Titus és Vespasianus elküldték Jeruzsálem falai alá, hogy lássa és írja le Jeruzsálem pusztulását. Ha túlélem, leírom… „L.(=Losonc) városban A. zsidó orvost elvitték munkatáborba, ötéves gyermekét a gettó lakosaival együtt vagonban Lengyelországba; de a rendelő helyén maradt. Az iskolatársam volt. Rendelőjét korszerűen rendezte be, röntgengéppel, elektrokardiogrammal.
Mindez vidéken ritkaság. A rendelőért, a röntgengépért, a felszerelésért ketten vetélkedtek: a helybeli tisztiorvos, s egy belgyógyász. A rablók nem tudtak megegyezni. A vitából lovagias ügy keletkezett, párbaj. Mert mi lovagias nép, úri emberek vagyunk, kérlekalássan.”
Az 1944. május 27-én készített kimutatás szerint Losonc 348 zsidó családjának 1124 tagja 118 házat, bennük 443 szobát ürített ki.
A losonci gettóból június elején vitték el az ott összezsúfolt több, mint 2500 zsidó lakost. Az „átszállításnak” akaratlan szemtanúja volt egy ismert losonci iparoscsalád gyermeke.
„A losonci Apolló moziban ..] Menczel Józsi bácsi egy zsidó származású egyén volt a főgépész. Egyszer csak eltűnt a szemem elől … Szomorú élményeim közé tartozik, hogy 1944 nyarán egy hosszú sor haladt a Búza-téren át a Zólyomi út felé. Kíváncsiságom közelebb vitt a menethez és meglepetésemre ott láttam az én aranyos mozigépészemet. Odaordítottam neki: „Józsi bácsi, hová-hová, ne menjen sehová, jöjjön vissza közénk, hiszen este mozi van«!
Ő szó nélkül ment tovább és szomorúan csak legyintett, engem egy csendőr elzavart a menet közeléből. Soha nem láttam őt többet. Később tudtam meg, hogy egy haláltáborban vesztette életét.”
A jeruzsálemi Jád vá-Sém Intézet adatai szerint a losonci téglagyárból 1944. június 12-én két vonattranszporttal vitték el a zsidókat Auschwitzba. Az első transzport 1970 személlyel június 9-én hagyta el Losoncot, amit néhány nap múlva követett a második.
A kassai állomáson keresztülhaladó szerelvények listáján nincs losonci kiindulási pontú. Nógrád megyéből Balassagyarmat (1944. 06. 12. – 2675 személy, 1944. 6. 14. – 1867 személy), Salgótarján (1944. 6. 13. – 2310 személy) és Hatvan (1944. 6. 13. – 2961 személy) szerepel a listán.
Losoncról és környékéről kb. 2500 zsidó lakost hurcoltak el koncentrációs táborokba, ahonnan csak alig 10 %-uk tért vissza.
Puntigán József
Nyitókép: Puntigán József (részlet a Füleken, 2012-ben megrendezett Holokauszt kiállításról)
Megosztás:
Címkék: Auschwitz-Birkenau Főoldal Holokauszt-emléknap Jád vá-Sém Márai Sándor Vladimír Polívka zsidó kérdés
Tetszett önnek ez a cikk?
Kattintson az alábbi gombra vagy a kommentek között bővebben is kifejtheti véleményét.
