Nyitókép: 1938 őszétől állandósultak az összecsapások Kárpátalján. A képen a M. Kir. Honvédség tisztje egy kilőtt csehszlovák LT vz. 35 könnyű harckocsi mellett [A szerző felvétele]
1939 március 23-án a reggeli órákban a Magyar Királyi Honvédség egységei átlépték az Első Szlovák Köztársaság keleti határát és gyors ütemben nyomultak előre. Bár a pozsonyi politikai elit már napokkal korábban számított efféle akcióra, a határ menti gyenge szlovák egységeket váratlanul érte a támadás.
A másnap meginduló szlovák ellenlökés hamar kifulladt, a levegőben eközben ádáz harc folyt a két fél légierője között, melynek csúcspontján március 24-én délután magyar bombázók jelentek meg Igló [Spišská Nová Ves] felett és az ottani katonai repülőteret támadták. A Budapest ellen tervezett szlovák megtorló csapás végül elmaradt, mely még ha sikerrel is járt volna, igazi háborúvá szélesíthette volna ki a “csetepaté”-nak induló konfliktust.
Kárpátalja után – Erdély előtt
A szlovák-magyar „kis háború” szorosan összefügg Kárpátalja még csehszlovák fennhatóság alatt álló részeinek visszacsatolásával. Kárpátalja az első bécsi döntés óta felettébb ingatag vidéknek számított. 1938 őszétől kezdve tucatnyi határsértésre és villongásra került sor, 1939. január 6-án például a csehszlovák 12. hadosztály egységei a bécsi döntés értelmében már újra magyar kézen lévő Munkácsot támadták. A harcoknak nyolc magyar halálos áldozata volt. Közben a csehszlovákok [a helyi együttműködések ellenére] a Szics Gárdával is folyamatosan összecsaptak.
1939 március 14-én dél körül Josef Tiso szlovák pap és teológus, későbbi miniszterelnök, kikiáltotta a független Szlovák Köztársaságot. Másnap német csapatok vonultak be Prágába, így a müncheni egyezmény [1938. szeptember 29.] óta megcsonkított Csehszlovákia megszűnt létezni. A Kárpátalján keletkező hatalmi űrt betöltendő, magyar csapatok lépték át a határt március 15-én és a Kárpáti Szics félkatonai szervezet egységeivel összetűzve négy nap alatt birtokba vették a területet. Bár a felvidéki visszacsatolással ellentétben Kárpátalján nem történt etnikai alapú revízió [a magyar ajkú lakosság 10% körül mozgott], a fő stratégiai célt – a lengyel-magyar határ helyreállítását – sikerült elérni.
A Magyar Királyság azonnal elismerte az új szlovák államot; másfelől a budapesti kormány világossá is tette, hogy keleten a szlovák-magyar határt nem tekinti véglegesnek. A stratégiailag fontos, ám sebezhető Ung völgyére hivatkozva a magyar fél újabb határkorrekciót követelt. Álláspontjuk szerint ugyanis az új határvonal pontos nyomvonala hivatalosan soha nem lett megállapítva. Pozsony a magyar mozgolódástól megriadva a Német Birodalom védnökségét kérte [Schutzvertrag], ami azonban kétélű fegyvernek bizonyult. A németek körülbelül a Vág völgyét követve egy ún. védőzonát hoztak létre és megszállták az egykori csehszlovák hadsereg trencséni, vágújhelyi, modori és szenci raktárait, valamint a bazini, zsolnai és malackai reptereket.
A Prágától megörökölt fegyverzet és muníció legnagyobb része felett így a pozsonyi kormány nem rendelkezett, ami azonnal lőszer- és alkatrészhiányt okozott a szlovák haderőnél. 1939. március 22-én egy az iglói repülőtérről felszálló Letov Š-328 felderítő repülőgép Rimaszombat [Rimavská Sobota] és Hernádszentistván [Družstevná pri Hornáde] között rótta a köröket, ám magyar csapatmozgásokat nem észlelt. Ezzel szemben egy másik Letov a Kisújhely [Slovenské Nové Mesto] – Nagyszalánc [Slanec] szakaszon magyar csapatok határra való felfejlődését jelentette, ami egyértelműen egy közelgő támadásra utalt.
Az első nap – 1939. március 23.
Reggel fél hat körül a kárpátaljai összpontosítási körzeteket elhagyva valóban magyar csapattestek lépték át a határt és gyors ütemben haladtak előre. A támadó alakulatok a „Kárpát-Csoport”-hoz tartoztak és körülbelül 25.000 főt számláltak [Az akcióban részt vevő egységek pontos listájához lásd: Janek István: A szlovák-magyar „kis háború” története és eseményei 1939 márciusában]. Az északi támadó hadoszlop a Nagyberezna [Veľký Berezný]- Utcás [Ulič] – Sztarina/Cirkókafalu [Starina] ill. a Malé Berezné – Takcsány [Stakčín] vonalon, a középső oszlop az Ungvár [Užhorod] – Tiba [Tibava[ – Szobránc [Sobrance], végül a déli támadó oszlop az Ungvár [Užhorod] – Palóc [Pavlovce nad Uhom] vonalon haladt előre és röviddel 10:00 előtt már csak pár kilométerre álltak a Takcsány-Szobránc vonaltól.
A szlovák erőket felkészületlenül érte a támadás, lévén a cseh csapattestek elvonulása után alig maradt bevethető ember és felszerelés. Egyes, eredetileg 2.000-3.000 embert számláló gyalogezredek 70 [14. gyalogezred] – 150 [32. gyalogezred] főre apadtak, de 400-nál több embert más alakulat sem tudott felmutatni. Ehhez társult a krónikus tiszti hiány. Az egykori csehszlovák hadsereg kb. 13.000 tisztje közül mindössze 420 volt szlovák, a 140 tábornokból pedig csak egyetlen, Rudolf Viest személyében. Fegyverzet tekintetében is siralmas volt a helyzet. Bár a szlovák területen állomásoztatott 79 könnyű tank [LT vz. 35], 30 kisharckocsi [tančík vz. 33], 13 háromtengelyes páncélkocsi [OA vz. 30], valamint több mint 600 különféle űrméretű és rendeltetésű ágyú nem számított csekélynek, óriási hiány mutatkozott kiképzett kezelőszemélyzetben és munícióban.
A csehek ezen felül igyekeztek megrongálni a haditechnikát, hogy az ne jusson a „testvéri” szlovákok kezére. A határ védelmével megbízott Augustín Malár alezredesnek alíg pár ezer fő állt rendelkezésre. Hasonló helyzetben találta magát a fiatal állam légiereje. A 220-358 [források szerint változó adatok] repülőgépből alig 82 volt bevethető állapotban; az 1937-ben átadott modern iglói repülőtéren négy század 41 vadász- és felderítő repülőgépe állomásozott.
Röviddel a magyar offenzíva megindulása után Ferdinand Čatloš védelmi miniszter üzenetet küldött Malárnak, miszerint védje a pozícióit és ellentámadással válaszoljon az ellenséges előrenyomulásra [„Obranou a vzápätí protiútokom odpovedať na nepriateľský postup!”]. Malár alezredes egy északi [takcsányi] és egy déli [nagymihályi] védelmi zónát hozott létre, ám mivel attól tartott, hogy a magyar támadás esetleg Eperjes [Prešov] felé veheti az irányt, egy tartalékos csoport [eperjesi csoport Širica őrnagy parancsnoksága alatt] felállítását is megparancsolta. Ezzel egyidőben az iglói repülőtérről több háromgépes raj is a magyar alakulatokat bombázta. A szlovákok két Avia B.534-es vadászrepülőgépet veszítettek a magyar légvédelem kitűnően vezetett tüzében; négy másik gép súlyosan megrongálódott – Ján Svetlík és Štefan Devan pilóták életüket vesztették.
Légiharcok és Igló bombázása
Március 24-én hajnali 4:30-kor a takcsányi és nagymihályi szlovák csoportosulások öt darab OA vz. 30 támogatásával ellentámadást indítottak az ellenséges állások ellen, ám előrenyomulásuk hamar kifulladt a magyar tábori és páncélelhárító tüzérség zónájába kerülve. Miután egy páncélkocsit találat ért, a súlyosan megsebesült kezelőszemélyzetet kimentve a maradék négy harcjármű a harcot feladva visszavonult. Eközben Szobránc felett egy magyar háromgépes Fiat CR.32-es raj egy szintén háromgépes szlovák Avia B.534 rajra támadt és a magyar pilóták két gépet légiharcban lelőttek. Egy további Avia B.534 raj két gépe légvédelmi tüzet kapva leszállásra kényszerült; Jozef Zachar súlyosan megrongálódott Aviája és a pilóta is magyar kézre került.
Délután 14:00 körül újabb három Avia és három Letov Nagymihály légterében előbb légvédelmi tűzbe, majd kilenc magyar CR.32-es vadászba ütközött. A Szobránc-Palóc vonalon rövid „párbajokban” a szlovákok egy Letovja megsemmisült, két Aviája megrongálódott; a nap végéig a magyar légelhárítás még két szlovák gépet szedett le. A magyar fél ezekben a légiharcokban nem szenvedett veszteséget, bár egyes források szerint Kertész Árpád Fiat CR.32 gépe [saját légvédelmi] találatot kapott. A szlovákok összvesztesége, ismét forrástól függően, akár kilenc repülőgép is lehetett.
A rövid háború csúcspontjaként a Magyar Királyi Honvéd Légierő nagyszabású támadást tervezett 17:00 és 17:30 között az iglói katonai reptér ellen mintegy 36 db. JU-86 K2 bombázó és 27 db. Fiat CR.32-es vadász részvételével. A légi felderítés valamint a fogságba esett szlovák pilóta Jozef Zachar vallomása alapján nyilvánvalóvá vált, hogy az igencsak aktív szlovák légierő gépei Iglóról felszállva ténykednek, így a bázis kiiktatásától a magyar fél a teljes légifölény kivívását várta.
A nagyszabású akcióterv azonban egy siralmas kivitelezéssel zárult; a koordináció és a felkészültség hiányának köszönhetően a bombázók egy része a visszatért Rozsnyó környékét szórta, az iglói repteret mindössze kilenc bombázó érte el. A 900 kisebb bomba a reptérre és a város közeli részeire esett, megölve öt katonát és 15 civilt, megrongálva hat-tizenegy szlovák repülőgépet. A František Cyprich vezette egyetlen felszállt vadász a magyar bombázókat már nem tudta beérni.
A háború vége
Március 24-én este a szlovák oldal fegyverszünetet hirdetett, habár kisebb összecsapások egészen március 28-ig elhúzódtak. Március 25-én maga Ján Ambruš, a szlovák légierő parancsnoka érkezett Iglóra, hogy egy Budapest elleni esetleges megtorló akció lehetőségét megvizsgálja. Kérdéses, hogy egy ilyen támadás mennyiben lehetett volna sikeres illetve, hogy a főváros bombázása milyen magyar válaszlépésekre sarkallt volna. A hónap végén összeült szlovák-magyar határkijelölő bizottság munkájaként 1939. április 4-én létrejött egyezmény Magyarországnak ítélt 1.897 km² területet mintegy 45.000 lakossal. Ezzel a háború véget ért.
Csekély veszteségek mellett katonai szemszögből a Magyar Királyi Honvédség az iglói bombázást leszámítva kitűnően helytállt és teljesítette az operatív célkitűzéseket. Stratégiai szempontból azonban a győzelem egy vereséggel ért fel. Az Ung völgyének megszállását katonailag semmi nem indokolta, főleg hogy a szlovák bábállam komoly veszélyt nem jelentett Magyarországra. Ellenben az addig sem rózsás szlovák-magyar viszony abszolút mélypontra jutott, mely a mai napig kihat.
Érdekes, hogy a témát feldolgozó szlovák helytörténész – Ján Petrík – ellentmondásokkal teli, ámde korabeli forrásokra épülő munkájában a „kis háborút” helyenként már-már mint a természetfeletti gonosz elleni küzdelmet írja le, egy rendkívül erős magyarellenes hangulatot teremtve. Magyar történészek [Janek, Mihályi, Punka, B(ecze). Stenge] csak lassacskán fedezték fel a témát kisebb írások formájában, szlovák kollégáikkal ellentétben objektívabb képet festve a 80 éve történtekről.
Korabeli filmhíradó röviddel a háború után 1:00-tól. A felvételen szereplő katonák napokkal korábban még a szlovákokkal csatáztak [youtube, Filmarchivum csatorna].
Orbán Gábor
A szerző felvidéki magyar hadtörténész
Megosztás:
Címkék: 1939 Igló légierő Magyar Királyi Honvédség orbán gábor szlovák-magyar háború visszajátszuk a történelmet
Tetszett önnek ez a cikk?
Kattintson az alábbi gombra vagy a kommentek között bővebben is kifejtheti véleményét.
