Ipoly
  • HUF: 345.32
  • USD: 1.18
  • 21 °C
  • 27 °C
Kultúra

Losonczi reminiscentiák I.

A történet az 1840-es évekbe nyúlik vissza mely időszakból csak nagyon kevés leirat és adat maradt meg.

A losonci Nógrádi könyvtár legutóbbi nyári élő felolvasásában a Losoncz és Vidéke 1890-es évfolyamában közzétett többrészes visszaemlékezéseiből hallhattak és még majd hallanak részleteket az adások iránt érdeklődő hallgatók, olvasók.

 

A történet az 1840-es évekbe nyúlik vissza mely időszakból a város 1849-es elpusztítása eredményeként csak nagyon kevés használható adat és leírás maradt meg.

Hirdetés(x)

 

 

Az egy magát megnevezni nem kívánó losonci diák saját emlékeit ossza meg olvasóival, melyek egyrészt a város határain túl is nagyon ismert, neves „líceum” életébe, tanáraira ad betekintést, másrészt Nógrád és Gömör társadalmi élete is fel-fel villan benne.

 

Az írás eredetileg a „Hét” c. folyóirat 1890. évfolyamának 37-ik számában jelent meg. Mint a szerkesztői jegyzetben olvasható „E reánk nézve nagy érdekű visszaemlékezéseket a szomszéd Gömör vármegyének egy tekintélyes állású, közbecsülésben álló férfia írta, s laptársunk, a „Rozsnyói Hiradó” bocsátotta rendelkezésünkre.”

 

A sorozat 7+1 részletben jelent meg, ezekből alább az első kettőt olvashatják. Eredeti írásmódban, néhány a szavak után tett “(: …)” tett magyarázattal.

 

 

Az olvasmányt néhány a szövegből kivágott részlet és  jóval később kiadott képeslap teszi élvezetesebbé.

 

Az 1843. év szeptember 1-én vitt engem feledhetlen jó anyám Losonczra, miután a rimaszombati gymnasiumban tovább nem tanulhattam. Azon időben a losonczi lyceum (: középfokú iskola, a ma gimnázium korabeli megfelelője)  igen jóhírű tanintézet volt, s mivel ott philosophiát s jogot lehetett végezni, a gömöri fiúk legnagyobb része ott futotta a tanulói pályát, főleg a fensőbb, úgy­nevezett akadémiai osztályokban.

 

Még csak 12 éves voltam, e mellett igen fejletlen, kicsiny és vékony testalkatú gyermek, s már átmentem Rimaszombatban az öt gymnasiumi osztályon, és pedig oly eredménynyel, hogy Losonczra menvén, egy kevés büszkeséggel mutathattam be Kovács Benjámin hit-, történelem és mathesis-professzornak, (: matematika tanár) mint akkori lyceumi igazgatónak bizonyítványomat, melyben ez állt: „Az első helyet érdemelte a kitűnők közt.”

 

Szemem közé nézett élénk tüzű szemeivel a híres rektor-professor, egy caputot (: fejezet) elszavaltatott velem Cicero oratióiból (: beszéd, mondat), élénk figyelemmel kisérve szónoklatomat, aztán vékony arczomat megsimogatva s pártfogásával biztatva, beírta nevemet a nagyr. könyvbe  s ezzel fölvett a 6-ik osztályba, melyet akkor poéták osztályának neveztek.

 

 

Kovács Benjámintól siettem egy pár sor felvételi igazolványnyal leendő osztálytanáromhoz, Homokay Pál­hoz (: a losonci iskola egyik legnevesebb tanára 1804-1856) ki az emeletes lyceumi épület északi oldalához ra­gasztott földszinti házban lakott, mely szintén a lyceumé volt. Homokay dolgozó szobájában fogadott. Szép férfias alakja, szíves fogadása, jóakaratú atyai utasítása teljesen lekötelezett, gyermeki szívemet megnyerte.

 

Visszatérvén a kis-bég-utcában (: ma Bég utca), Zámporyné asszony­nál fogadott szállásomra, jó édesanyám kitudakozta tőlem eljárásom eredményét, aztán többször elmondott anyai tanácsát ismételve, s szívére kötve a háziasszonynak hű gondozásomat, keserű könnyek közt vettünk búcsút egy­mástól, ő fogatott s hazautazott a szép Gömörbe, én pe­dig Losonczon maradtam, szüléimért epedő nehéz szívvel, soha nem látott idegenek   közt.

 

 

Így lettem én losonczi tanuló 1843-tól 1847-ig s így  négy éven keresztül.

 

Homokay Pál az 5-ik és 6-ik — rhetorok (: szónokok) és poéták osztályait vezette nagy szakértelemmel, szorgalommal ós paedagogiai tapintattal, korát sok tekintetben megelőzve. Nagy hálával, s mondhatni csodálattal  gondolok vissza e jeles férfiúra, miként volt ő képes annyi munkát, oly ké­szültséggel, kitartással és eredménynyel végezni!

 

Hétfőn, kedden, csütörtökön, pénteken 6—6, szerdán, szombaton 4—4 órát tanított, s így összesen hetenként 32 órát. Mindent egymaga tanított a két osztálynak; ma­gyart, németet, latint, görögöt, földrajzi, történelmet, szó­noklat és költészettant — ez utóbbit magyarul és latinul, az úgynevezett „ars poeticát”, mythologiát latinul, mathesist (: matematikát), magyar literaturát (: magyar irodalmat), még az éneklést is. Reggel 8 órakor lépett a tanterembe, utána az observator (: figyelő) becsukta a tanterem ajtaját, s 11 óráig tanár és tanítványok be voltak zárva.

 

Míg az 5-ik osztálylyal bajlódott, addig a 6-ik osztály a feladott írásbeli dolgozatokat készítette, s viszont, midőn a 6-ik osztálylyal foglalkozott, az 5-ik osztálybeliek végezték az írásbeli munkát, tétlenül egy perczig sem szabad volt lenni. A felelésre felszólított nö­vendékek a középre léptek ki, hogy a súgás és írásba kandikálás lehetetlen legyen. Kiadta a rendeletet, hogy aki nem tudja feladványát, ezt a felszólítás után határo­zottan nyilatkoztassa ki, hogy a vallatással ne vesztegettessék a drága idő. Délután 1 órától 4-ig tartott az elő­adás, csak a szerda és szombat délután volt kivétel, ek­kor 1-től 2-ig volt énekóra, aztán szabadidő. Vasárnap minden tanuló köteles volt a templomba  menni.

 

 

Homokay nagy súlyt fektetett az írásbeli dolgoza­tokra, úgyszintén a szavalati s szónoki előadásokra: a kedd és péntek délutánok ez utóbbiakra voltak szentelve. Ekkor ki-ki saját prózai vagy versművét adta elő a szó­székről, melyből a tanár kikelt s az előadás alatt tanít­ványai közt foglalt helyet; az előadott művet az osztály­társak bírálták írásbelileg, aztán bírálataikat felolvasták, s végre maga Homokay mondta el úgy a műre s előadásra, mint a bírálatokra vonatkozó véleményét.

 

A jelesebb dol­gozatok az osztálytársak szavazattöbbségével, az e czélra készített „érdemkönyvbe” írattak be. A latin órán Horácz (: Quintus Horatius Flaccus, i.e. 68 – i.e. 8, római költő)  ódáit ós Cicero  orátióit, a magyar   irodalom   óráján magyar szónoklati s költészeti remekeket szavaltatott a jeles tanár, érdekesen fejtegetve azok szépségét. Követelte, hogy minden tanulónak két darab csinosan bekötött excerptája (: kivonat, szemelvény) legyen, az egyikbe gondosan írja be saját mű­veit, a másikba pedig a szónokok és költők műveiből ki­válogatott szemelvényeket. Ily eljárás mellett nem csoda, hogy a Homokay tanítványai nagy előhaladást tettek. A mi bánásmódját illeti, az páratlan humanitású volt, milyet még azon időben igen kevés tanár részéről lehetett ta­pasztalni.

 

Tanítványait „magázta”, a botbüntetést — mely akkor annyira uralkodó volt — eltörölte, aki valami ki­hágást tett, azt kabinjába híván, négyszem közt megdor­gálta, ha ez nem használt, a tanterembe becsukatta az ebéd ideje alatt, vagy az osztály elé terjesztette az ügyet, hogy saját társai mondjanak felette rosszaló itéletet. Ottan-ottan egy-egy jól alkalmazott élcze többet használt a magáról megfeledkezett tanítványnak, — mint bármely szigorú büntetés. Nagyon szerettük e jeles tanárunkat, ki igazi tanár volt. Költészettanát saját költségén kinyo­matta, mi azon időben a ritkaságok közé tartozott. Ma­gánkönyvtárát, melyben minden magyar költészeti s szó­noki művek feltalálhatók voltak, tanítványainak rendelke­zésére bocsátotta, nemcsak, hanem meg is követelte, hogy azokat olvassák. Hetenként kétszer, szerdán és szombaton osztotta ki a könyveket s szedte be az elolvasottakat, nem mulasztván el néhány kérdést intézni a könyv-bevivőhöz a könyv tartalma felől.

 

 

A Homokay tanári pályáját Losonczon teljesen meg­szüntette a forradalom, midőn e várost a muszkák elpusz­tították. Homokay is kénytelen volt elhagyni hű munkás­ságának színhelyét s hallomásom szerint Kecskemétre köl­tözött s talán ott rekesztette be közhasznú életpályáját. Legyen áldott emlékezete!

 

 

Az 1844-ik év szeptember 1-én a gymnasiumi hat osztály bevégzése után aláírtam az iskolai törvényeket és első   éves   akadémikus   lettem 13 éves koromban.   Tanáraink voltak: Kovács Benjámin és Steller János, ez logi­kát s metaphisicát (: metafizika – filozófiai rendszer, módszer) ,   amaz   mathesist  és históriát (: történelem) tanított.

 

 

Kovács Benjámin igen szerencsés előadású tanár volt, tanítványainak figyelmét teljesen le tudta kötni. Különösen a történelmet oly élénken tárgyalta, hogy az ő előadása benyomult a lélekbe. Az előadott eseményeket ő maga átérezte s hallgatóival is átéreztette. Midőn vala­mely nevezetes csatáról beszélt, leszállt emelvényéről, pálczáját mint kardot felemelve s magát a hadvezér hely­zetébe képzelve vezényelt, rohant, kiáltván lelkesedetten:

 

„Utánam !” — Majd ha szuronycsatát adott elő, pálczá­ját mint szuronyt használva rohant előre, sebeket és ha­lált osztva a képzelt ellentáborban; majd ismét a barrikádokra hágott — barrikádul használva a tanári szék emelvényét, melyről néha a karos széket is letaszigálta szuronyként használt termetes botjával, hát midőn az ágyúüteghez lépett, irányzott, lőtt, az elhullottak végső hörgését vagy a győzők diadalmi ujongását adta elő, úgy tűnt fel mint egy nagy színész, — ki a históriát nem előadja, hanem eljátsza.

 

 

Ezen modora meglepte s tán mosolyra is indította az ujonczot, ki először látta s hallotta őt, de aztán hoz­zászoktunk s előadásán annyira föllelkesültüuk, hogy ma­gunk is kiáltoztuk a győzők „hurrah”ját s alig tudtuk megállani, hogy lelkes Napóleonunk vagy Gusztáv Adol­funk után padjainkból ki ne rohanjunk s a képzelt ütkö­zetben részt ne vegyünk.

 

Midőn az előadásnak vége lett, többnyire az egész osztály kísérte Kovács Benjámint, ki beleélve magát elő­adott szerepébe, még az utczán is kardként felemelt bot­tal ment előttünk mint egy hadvezér, mi pedig utána nyomultunk mint egy áttörhetetlen phalanx (: csatasor), mig csak gácsi-utczai  (: ma Masaryk utca) szép földszinti házának kapujához nem értünk, ahonnan aztán   szélylyeloszlottunk.

 

 

Dolgozó szobája is magán hordta a vitézi bélyeget, fala tele lévén aggatva a puskák, pisztolyok többnemű példányaival. Ha egyszer-máskor valamelyikünkre megha­ragudott, ide hivatott bennünket, katonás állást vezényelt, aztán kezdődött a leczke, rendesen ily szavakkal: „Ah, borzasztó lény! ha én most generális volnék s ön köz­katona, én önt egy fejjel megrövidíttetném.

 

De haragja alig tartott pár perczig, ha az ember megadta magát. Bosszúsága csillapultával igy szólt a deliuquenshez (: tettes): „Mit tanul ön mindig?” „Históriát meg mathesist.” „Ah ked­ves teremtésem!” Ezzel meg volt kötve a béke. Ő ugyanis csak a históriát és mathesist tartotta tudománynak, a többiről kicsinylőleg szólt s ki e nézetéhez alkalmazko­dott, — annak minden bűne meg lett bocsátva. Tudtuk ezt a gyengeségét, javunkra fordítottuk adandó alkalom­mal és pedig a legnagyobb sikerrel.

 

Neje korán elhunyt, öt gyermeket hagyván hátra kiket atyjuk nagyon szeretett. Ugy emlékszem, hogy az öt gyermek közül kettő volt fiú: Sándor és Ferencz, kik közül amaz ügyvéd, ez közjegyző.

 

Losoncz lerombolása után, az ötvenes évek közepén, meglátogattam Kovács Benjámin volt kedves tanáromat, a régi házban találtam őt, de nem a régi alakban és ke­délyben. Nagyon megöregedett s elkomorodott, megöregítette s elkomorította a város nagy veszedelme, de még inkább az, hogy a virágzó lyceum, melyben ő oly hatal­mas generális volt, megszűnt, illetve egy négy osztályú algymnasiummá törpült s most neki ezeket az apró gyer­mekeket kellett tanítania elemi dolgokra. Szidta keményen Tóth Mihály lelkészt, mint aki a temérdek pénzt beépí­tette a templomba s így nem maradt tőkealap a lyceumra. Múltját jelenével összehasonlítva, majd haragjának, majd fájdalmának adott kifejezést, sírva váltunk meg egymás­tól! Ekkor láttam utolszor a derék professzort. Nemsokára elköltözött oda, honnan nincs többé visszatérés.

 

 

Steller János bölcsészet-tanár legidősebb volt az akkori losonczi professzorok között, a lyceumi épülettel átellenben saját kényelmes földszinti házában lakott, ne­jére nem emlékszem, valószínűleg özvegy volt már akkor, de annál inkább emlékszem három leányára, Stanczi, Fáni és Mali kisasszonyokra, Stacczika már akkor kissé behaladt a korba, de Fánika és Málika gyönyörű leány­kák voltak, kikre jól esett az „apparitornak” (: hivatalszolga)  egy pillan­tást vetni, midőn atyjuknak kötelességszerűleg órát jelen­tett.

 

Mindkettőt fiskális kapta meg. Fánikát Orossi Losonczon, másikat Sasy Miskolczou. Volt egy fia is az öreg Steller professzornak, Antal, ki már akkor ügyvéd volt s a szép Plachy Vilmát vette nőül, kibe Petőfi, mi­dőn 1844-ben házuknál volt, lobbanékony természete sze­rint bele is szeretett s érzelmének egy szép versben adott kifejezést, mely a Plachy Vilma emlékét (: a mai Vajansky utcában lakott, szemben azzal a házzal ahol Petőfit vendégűl látták) örökíti. Ugyan­ekkor egy szép zsidó leányba is annyira beleszeretett Petőfi, hogy midőn Losonczról egy paraszt szekerén el­utazott Pest felé, P.-Daróczból (: ma Panyidaróc) visszafordította a szekeret s a szép leánynak olthatlan szerelmét bevallotta, de a nagy költő érzelmei visszhangra nem találtak.

 

 

Steller professzornak birtoka is volt Tamásiban (: ma Tamásfalva – Tomašovce, falu Losonc mellett); hogy ott minél több időt tölthessen, nyaranta reggeli 6 órától 8-ig tartotta előadásait s így gyakran megtörtént, hogy a diákok álmosabb része elmaradt a 6 órai elő­adásról, mi az öreg urat igen bosszantotta, valamint az is, ha észrevette, hogy egynémelyik — hogy órát ne mulasszon — ágyából fölkelve csizmát rántott s egyéb ruhát nem véve, nagy gallér köpenyébe burkolódzva ment a tanításra. Egyszer engem is rajtakapott e turpisságon, óra végén kemény szavakkal magához hívott, midőn szo­bájába értünk, levette rólam a köpönyeget, keményen reám rivalván: „Hát igy kell-e tanításra jönni?”„Uram, mondám, kissé elaludtam, gondolkodtam arról, hogy mit tegyek? Felöltözzem-e rendesen s így elmaradjak a 6 órai előadásról, vagy köpenyembe burkolózva megjelenjek azon? Az utóbbit kisebb rossznak gondolva, ezt választám. Erre aztán megengesztelődött   az   öreg   úr   s   elbocsátott színe elől.

 

Nem mindig lehetett tőle ilyen könnyen szabadulni. Ezt magam is tapasztaltam más ízben. Volt Losonczon egy László Dino nevezetű komikus kinézésű kis öreges ember, hivatására nézve elébb esküdt, később uti biztos, ez a kis ember valamikor a Tugár (: egykor egykor önálló városka, Losonc szomszédságában 1892-ben lett Losonc része) szélén levő Korona cz. Vendéglőben (: a mai Vajansky utcában volt, Losonc egyik legnépszerűbb vendéglője, lebontották)  jól bekapván, midőn hazafelé témfergett, egy élettelen kutyát talált a híd közepén, ezt ő pálczájával piszkálgatta s füttyengetett neki, hogy fölébredjen; s ezt hallva, látva az utczán őgyelgő tanulók s mester­inasok és mások, kikaczagták Dino urat s utána füttyent­gettek.

 

Ez időtől fogva sohase tudott László Dino a f’üttykisérettől megszabadulni. Amerre ő elment, ott füttykonczert támadt elölről, hátulról, oldalról, toronyból, emeletről fütyült neki az ifjabb, sőt gyakran az öregebb nemzedék is. A kis öreg bottul való fenyegetése, lármás szidalma nemcsak nem használt semmit, sőt még növelte körülte a fütyülő tömeget, fokozta a fütyülési kedvet, a fütty közé ily kiáltások is vegyültek:  ,,Honti pugelláris!” (: azaz „Honti írótábla) — mert állítólag Hont-megye fővárosában az öreg úr „tévedésből” más valakinek a pugellárisát rejté zsebébe s tetten kapat­ván, hosszú bekecse kiporoltatott, — de maga is benne volt a bekecsben; e calamitáshoz (: kár, baj, szerencsétlenség), egy másik is csatlako­zott, az t. i. hogy porolás közben agyonveretett azon egy pár tokaji bort tartalmazó üveg, melyet az öreg ur az alispán nagy ebédjén jónak látott hátulsó zsebébe mélyeszteni.

 

 

Hiába volt László Dino vármegye esküdtje, majd uti biztos, az ő tekintélye végkép elveszett minden rendű és rangú ember előtt, a pajkos diákság meg pláne ül­dözte a jámbort füttyeivel, bár néha az is megtörtént, hogy némelyik kisebb tanulót jól elagyabugyált a botjával. Sokszor, midőn a pinczi (: Pinc, Losonc melletti település) ember szekerén indult ki a vá­rosból, az uti biztos úr, míg a szekér után fütyülőket háttal fordulva botjával fenyegette s dühösen szidta, ad­dig a nyeregből hajtó kocsis vérszemet kapva, a szekér felé tekintve s két ujját juhászosan szájába dugva olyat füttyentett urára, mint egy gőzmasina.

 

Ez az érdekes úri ember, ugy hiszem, rokoni öszszeköttetésben volt Steller   professzorral, ezt abból következtetem, hogy a kemény Steller nem egy diákot s tanulót szidott le vagy csukatott be a fütyülés nemes művészetéért. Megtörtént e szerencsétlenség velem is. Tőszomszédsá­gomban a kis-bég-utczában lakott László Dino s mi tűréstagadás, bizony mi — t. i. én és laktársaim — még a kerítés hasadékán át is fütyültünk rá. Egyszer aztán fel­adott Stellernek bennünket, ki ekkor rektorprofesszor volt, ez maga elé hivatott s bár mi erősen tagadtunk, tagadásunk mit sem ért, keményen leszidott s négy órai karczert (: fogda, börtön) diktált árva fejünkre, mit azonnal ki kellett ülnünk.

 

Steller tudományos ember volt, de nem volt jó elő­adása s még kevésbbé jó modora. Túl szigora megboszúlta magát. Semmit sem akart elnézni az ifjaknak, a legkisebb vétségért is keményen szitkozódott, csak úgy ömlött szájából az impertinens, nebuló, semmirekellő czím osztogatása. Ezt az ifjúság nehezen tűrte, közeledvén a 48-iki explosio (: robbanás, forradalom), mindinkább fejlődtek a szabad eszmék, a zsarnokság több-több tért vesztett, az actiot (: akció) követte a reactio (: reakció), a durvaságot a megtorlás.

 

 

Szegény Steller ellen összeesküdtek tanítványai, a szekatúrák minden nemét kigondolták ellene. Télben a hallgalóterem vaskályhájának tetejét fölvették, midőn az­tán a szegény öreg belépett, nem látott a füstben s ke­mény szitkok után visszaretirált, miközben tanítványai kiáltoztak, ujongtak: „Nem lesz tanítás! éljen a vén Diugázi!” (Ding an sich) ez volt az öreg gúnyneve. Az igaz­gatóság vaskapcsokkal lefoglaltatta a kályha tetejét, ekkor más csineket gondolt ki a diákság. Némelyek leültek a pádimentumra a templomi formájú magas székek mögé s ott kártyáztak vagy pipáztak, mások verebeket bocsá­tottak el a tanteremben, vagy dióhéjakat raktak a tanári karosszék négy lába alá, midőn aztán leült az öreg tanár s a négy dióhéj összerecscsent, nem tudva mi történik? kétségbeesve ugrott fel, ezt homéri kaczaj követte.

 

Majd ismét az találtatott ki, hogy a diákok közül csak egy le­gyen a tanteremben a Steller belépésekor, aztán két-két percznyi időközben jöjjenek a többiek nagy robajjal és ajtócsapkodással, ugy hogy a hullongozás az óra végéig tartson. De mindezen szekatúráknál nagyobb volt a do­bogás. Midőn az öreg bejött, síri csend volt a teremben, ki-ki szépen,   mozdulatlanul   ült   helyén, mig az öreg el nern helyezkedett, midőn azomban szólni kezdett, a pádi­mentumhoz koppant egy sarok, egy percz múlva kettő, majd három, négy, öt, hat, midőn pedig a szegény öreg ur elkezdte szokott szidalmát, valamennyi láb mozgásba jött s oly iszonyú dobogás lett, hogy a szegény Stellernek csak dühös arczát, szája uyitogatását lehetett látni, de beszédjéből egy ige sem volt hallható. Mikor aztán látták a gonosz diákok, hogy a Steller szája bezárult, egyszerre elhagyták a kopogást, de mihelyt szólni kezdett, azt ismét folytatták. Ugy aztán lehetetlen lévén prelegálni, az öreg dühösen felkelt s óriási dobogás közt távozott a teremből.

 

E methodus szerint jártak el a sárospataki 4-ed éves diákok is Milotay tanár ellen, ki aztán kénytelen volt hi­vataláról  lemondani.

 

 

Hétről-hétre folyt az iskolai szék inquisitiója (: elbírálása), idézték az egész osztályt, büntettek is egyeseket, de a Steller sorsa nem javult. Az egész grádust ki nem csaphatták. „Ahol mindnyájan vétkeznek, senki se bűnhődik.”

 

Végre az öreg Steller előadást sem tarthatott. így végződött az ő 40 évre terjedt tanári pályája. Ez lett a tapintatlan bánásmód következménye.

 

Az 1845—6-ik iskolai évben másodéves diák voltam. Tanáraim Stelleren és Kovács Benjáminon kivül Futó Dániel volt. Ez utóbbi tanította a phisikát, bölcsészettörténetet és német nyelvet.

 

Futó igen pontos, — de szigorú ember volt. Vele nem lehetett, de nem is mert senki tréfálni. Ha indu­latba jött, szemei tüzeltek, arcza elsápadt s díszes magas kalapját haragjában összemarkolta. A kis-bég-utcza piacz felőli részén a Morvái-házban lakott, hol a házi urnák vagy asszonynak (nem tudom, élt-e az ur) egy kissé kis­kertbe néző, de igen szép leánya volt, kinek a szép Stel­ler leányok barátnői voltak. Együtt e három leány olyan volt, mint a három gráczia.

 

Futó a forradalmi nagy katastropha után elhagyván Losonczot, egy ideig Rimaszombatban és Jánosiban a Borsodi József és Szabón János vendégszerető házánál tartózkodott családjával, majd Szikszóra hivatott meg lel­késznek s ott halt meg; özvegye ma is él Szikszón. (Folytatása következik.)

 

 

Az eredeti írásokból közzétette: Puntigán József

Megosztás:

Tetszett önnek ez a cikk?

Kattintson az alábbi gombra vagy a kommentek között bővebben is kifejtheti véleményét.

Eddig 4 olvasónak tetszik ez a cikk.

Kommentek

Kövessen minket