Zsófia, Szonja
  • HUF: 355.15
  • USD: 1.21
  • 12 °C
  • 20 °C
Történelem

20 éve emlékezünk a kommunizmus áldozatainak emléknapjára

Ez az időszak a legjobb bizonyítéka annak, hogy egészen egyszerű emberek, fiatalok, idősek is hősök lehetnek.

Nyitókép: programturizmus.hu

 

Február 25-én emlékezünk meg a kommunista diktatúrák áldozatairól, ugyanis ez a nap az áldozatok emléknapja. Megtartását a Magyar Köztársaság Országgyűlésének 2000. június 13-án elfogadott határozata rendelte el. Nemcsak Magyarországon, hanem az elszakított nemzetrészeken – így a Felvidéken – élő magyarok is minden évben megemlékeznek az áldozatokról. Az első emléknapon, éppen húsz éve, 2001. február 25-én olvasta fel a magyar Országgyűlésben híres beszédét, „Vádolom őket!“ címmel Wittner Mária, az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc hőse.

 

S hogy miért éppen február 25-e a kommunizmus áldozatainak emléknapja? Vitathatatlanul a magyarországi kommunista rendszer megteremtésének fontos, szimbolikus eseményéhez kötődik. Kovács Bélát, a Kisgazdapárt főtitkárát, a kommunistákkal szemben álló törekvések következetes képviselőjét, 1947. február 25-én tartóztatták le a magyarországi szovjet hatóságok az ellenük folytatott kémkedés és ellenkormány alakítására irányuló összeesküvés koholt vádjával. Jelképes volt ez a pillanat, mert ilyen nyílt szovjet beavatkozásra ritkán került sor. Többek között ez az esemény mutatta meg, hogy ha a kommunista követeléseknek nem enged a parlament – amelynek többsége megelőzően nem függesztette fel Kovács Béla mentelmi jogát – és a többi párt, akkor a megszálló Szovjetunióval találják szembe magukat.

 

Sokan felteszik a kérdést: Mi értelme van újból és újból felidézni a történelem sötét árnyait, felhánytorgatni a múltat? Nem volna-e üdvösebb, ha a szörnyűségek emléke századunkkal és az eseményeket átélő nemzedékekkel együtt enyészne el, és a jövő fiataljai tiszta lappal indulhatnának a jövőnek? A gondolkodó, társadalmi folyamatokat figyelő ember számára egyértelműen „nem“ a válasz.

 

Több okunk is van arra, hogy ne hagyjuk feledésbe merülni múltunknak ezeket a tragikus fejezeteit. Mindenekelőtt azért, mert a múlt akarva-akaratlanul is velünk és bennünk él; gesztusainkban gondolkodásunkban, erkölcseinkben és szokásainkban; sokszor irányt szab cselekedeteinknek még akkor is, ha ennek nem vagyunk tudatában. Mindaz, ami elődeink, nagyszüleink és szüleink nemzedékével történt, valamiként része nemcsak a mi, de gyermekeink és unokáink életének is. A nem-tudás tehát nem segíthet ezen, sőt: gátolja a felnövekvő nemzedék önismeretét, társadalmi tisztánlátását.

 

A régi rómaiak bölcs mondása szerint a történelem az élet tanítómestere. Ez azt jelenti, hogy a múltban történt események a mának szóló üzenetek hordozói. A történelem ismerete segíthet eligazodni a jelenkor mindennapjaiban adódó bonyolult helyzetek megoldásában. És tele vannak tanulságokkal. Ilyen korszak volt a huszadik század legnagyobb eszmerendszere által létrehozott diktatúra, a kommunizmus.

 

Minden korban vannak dolgok, melyek érettek arra, hogy a fiatalok változtassanak rajtuk, és vannak eszmék, nemes célok, melyekért érdemes élni és küzdeni. Így volt ez a kommunizmus idején is, amikor emberek százai álltak ellen a diktatúrának, az igazságtalanságnak, a zsarnokságnak, az elnyomásnak, az alapvető emberi és közösségi jogok, az élethez való jog, valamint az emberi méltóság megcsúfolásának. Ez az időszak a legjobb bizonyítéka annak, hogy egészen egyszerű emberek, fiatalok, idősek, várandós édesanyák is hősök lehetnek, s példát adhatnak az utókornak, ha gondolkodásukat, tetteiket a szabadság, az igazságosság, a jobbítás szándéka vezérli. Ady szavaival élve: „Csak akkor születtek nagy dolgok, ha bátrak voltak, akik mertek.” A kommunista diktatúra elleni küzdelem harcosai ilyenek voltak és maradnak. Sorsukban a legnehezebben vállalták a magyar nemzet sorsából. A legkevesebb tehát, hogy emlékezzünk rájuk és megismertessük történeteiket, hőstetteiket, az általuk létrehozott értékeket az utókorral.

 

Kikre is emlékezünk ezen a napon? Hány áldozatra emlékezünk? A számok nagyon sokat mesélnek. Magyarországon 1945 és 1990 között több mint 40 ezer személyt internáltak, 43 ezer személyt börtönbe vetettek, 223 ezer ember különböző módon zaklattak, például kihágási bűntett vádjával. Az ötvenes években 650 ezer vádiratot fogalmaztak meg és 390 ezer ítéletet hoztak magyar emberek ellen. A koncepciós perek kivégzettjeinek száma több mint 200-ra tehető, az ítélet nélkül kitelepített családok száma 5 182, ami 13 670 személyt jelent, az ítélet nélkül kényszermunkatáborba hurcolt családok száma 4 050, azaz 9 700 fő. Az 1953. évi közkegyelmi rendelet 750 190 személyt érintett.

 

A kádári megtorlás példátlan mértékű volt, a népességhez viszonyítva számokban és kegyetlenségben egyaránt túlszárnyalta a szovjet megtorlás mértékét. Ezen annak idején maguk a szovjetek, így az NKVD, majd a KGB főnöke, Berija is csodálkozott, illetve 1956 előtt nyilvánosan is szóvá tette. Mintegy 40 ezer ember ellen folyt eljárás, 27 ezer főt ítéltek börtönbüntetésre, 13 ezer embert ítélet nélkül internáltak, 229 személyt kivégeztek, és az 1956-os szabadságharcnak a legújabb kutatási eredmények szerint mintegy 20 ezer halálos áldozata volt.

 

Összességében elmondható, hogy a kommunista diktatúrák áldozatainak száma a legújabb kutatások adatai alapján világszerte 105 millióra tehető, s ezek csak a halálos áldozatok számát jelenti. Mindemellett a nemzetközi kommunista mozgalom, illetve a hatalomra soha nem került kommunista pártok számlájára több mint 10 ezer halálos áldozat írható. Ebben nincsenek benne a koholt vádak alapján történő „bírósági” ítéletek, a börtönbüntetések, a megaláztatások, a munkaszolgálatok, a kitelepítések, családok szétverése, emberek egészségügyi megnyomorítása, egzisztenciális ellehetetlenítése stb.

 

Az emlékezés mindig fájdalmat okoz az érintetteknek. Tévedés azonban azt hinni, hogy az emlékezés kizárólag az érintettek, az áldozatok, vagy azok hozzátartozóinak az ügye. A kommunizmus áldozataira való emlékezés nemzeti ügy. Az egész magyar társadalom ügye, sőt: a határon túli magyaroké is, hiszen a kommunista diktatúra az egész kelet-közép-európai térség közösségeinek életére rányomta a bélyegét.

 

Azért (is) kell különösen odafigyelnünk a kommunizmus áldozatainak emléknapjára, mert akik ma a nyilvánosság előtt beszélnek emlékeikről, mint élő szemtanúk, ők az igazán hiteles szemtanúk, az ő történeteik az autentikus beszámolók, visszaemlékezések. Az ő véleményeiket, történeteiket különösen értékes és hiteles forrásként használhatja az utókor történésze, oknyomozó újságírója, vagy éppen krónikása. Mindez azért fontos, mert nem mindegy számunkra, hogy a ma felnövő nemzedék milyen történelemkönyvekből és történelem-tankönyvekből tanulja a magyar történelmet, ezen belül pedig a 20. századi históriát.

 

A kommunizmus áldozatainak emléknapja azonban nemcsak az emlékezésre kötelez bennünket, hanem a továbblépésre is. E napnak nemcsak azért van jelentősége, mert a magyar Országgyűlés határozata kimondta, hogy február 25-e a kommunizmus áldozatainak emléknapja legyen, hanem azért is, mert a rendszerváltás után három évtizeddel végre kialakíthatjuk a saját emlékezetpolitikánkat. Mi lenne ennek a lényege? Mindenekelőtt az, hogy a fiatal nemzedék megismerje a valós magyar történelmet, s hogy ezáltal bátran szembe tudjon nézni múltjával. Ez a legfőbb biztosítéka annak, hogy egyre kevesebb fehér folt marad a magyar történelem palettáján, s hogy az egységes magyar nemzetnek nem csak múltja és jelene, hanem jövője is lesz.

 

Emlékezetpolitikánk fontos állomása volt a már említett Wittner Mária-féle beszéd, húsz évvel ezelőtt, amely így hangzott:

 

„Megilletődve állok a magyar Országházban, ahol történelmünk kimagasló személyiségei a magyar nép javára alkottak törvényeket, mint Tisza István, Klebelsberg Kunó, Hóman Bálint, de itt alkottak törvényeket egy hamis eszme nevében is, mely egy jobb sorsra érdemes nemzet elvesztésén munkálkodott.

Ma, a kommunizmus áldozatainak emléknapján megidézem az áldozatokat – élőket és holtakat –, hogy együtt vádoljuk a szocialista köntösbe bújt hóhérainkat.

Vádoljuk őket, mert a lenini utat nagy igyekezettel honfitársaink csontjaival kövezték ki. A világ legdrágább, legfájdalmasabb útja ez, s a továbbhaladásunk tétje milliónyi emberélet volt.

Vádoljuk őket, mert a nemzetünk kiváló polgárait küldték bitófára és gyalázták meg holtukban is.

Vádoljuk őket a Gulágon embertelen körülmények között elpusztul honfitársaink nevében.

Vádoljuk őket az otthonuktól kifosztott és kitelepített polgárok nevében, kinek kiszemelt otthonukba betelepedtek, elrabolva egy élet munkáját.

Vádoljuk őket a recski haláltáborban megkínzott, megalázott emberek nevében.

Vádoljuk őket a munkaszolgálatosok nevében.

Vádoljuk őket a 298-as parcella halottai nevében, az ÁVH, mint erőszakszervezetük által fogva tartott, megkínzott és agyonvert emberek nevében.

Vádoljuk őket a „legdrágább kincs”, a gyermek nevében, akitől elvették az apát, az anyát, az otthon melegét.

Vádoljuk őket a „legfőbb érték”, az ember nevében, akit egy tollvonással küldtek bitóra vagy zártak börtönbe hosszú évekre.

Vádoljuk őket a megalázott, megkínzott honfitársaim nevében.

Vádoljuk őket a sortüzek áldozatai nevében.

Vádoljuk őket, mert kiölték az emberekből a hitet, a reményt, a morált, egy emberibb, tisztább élet reményét.

Vádoljuk őket Mindszenty bíborosért. Az Istenhez hű papokért, akiket börtönbe zártak hitükért, mert erkölcsre, hazaszeretetre nevelték népünket.

Vádoljuk őket, mert kifosztották az országot, hogy a dolgos magyar nép munkájából – elveiket megtagadva – lettek vörös kapitalisták.

Vádoljuk őket a magyar parasztok nevében, akiket megfosztottak földjeiktől, életterüktől, így téve kiszolgáltatottá őket.

Vádoljuk őket a nyugdíjasok nevében, akiktől elrabolták a hosszú dolgos élet gyümölcsét, bizonytalanná téve biztos nyugdíjas éveiket.

Vádoljuk őket történelmünk meghamisításáért.

Vádolnak az élők és vádolnak a holtak. És vádoljuk őket, mert hitünkben megcsaltak, megloptak.

Ezért megállapítom az áldozatok nevében, soha nem lesznek képesek arra, hogy magyar politikusként egy nemzet felemelkedése érdekében cselekedjenek. Itt teszem fel a kérdést: Milyen morál alapján ülnek egy magyar parlamentben még most is és alkotnak törvényeket egy általuk tönkretett, kifosztott, megalázott nemzet számára? Ezért a Szent Korona tana és a magyar nemzet nevében erkölcsi hullává nyilvánítom őket.” (Elhangzott a magyar Parlamentben, 2001. február 25-én, a kommunizmus áldozatainak első emléknapján.)

 

Meggyőződésem, hogy Wittner Mária húsz évvel ezelőtti fenti gondolatai ma is időszerűek, ma is égetnek. Különösen akkor, amikor azt tapasztaljuk, hogy ezeknek az erkölcsi hulláknak az utódai ma is nemzetközi szinten árulják el magyar nemzeti értékeinket, illetve hazánkat. Ma is tehát szellemi és politikai honvédelemre van szükségünk. Ez (is) a hiteles emlékezetpolitika része kell, hogy legyen.

 

Tarics Péter

      

Megosztás:

Tetszett önnek ez a cikk?

Kattintson az alábbi gombra vagy a kommentek között bővebben is kifejtheti véleményét.

Eddig 2 olvasónak tetszik ez a cikk.

Kommentek

Kövessen minket