Elza
  • HUF: 364.83
  • USD: 1.13
  • 5 °C
  • 8 °C
Történelem

Amiről a krónikák mesélnek: Visszaemlékezés az 1866-os königgrätz-i csatára

A fiatal, mindössze 19 éves Clemens von Gadolla naplója egy igazi történelmi kuriózum

Nyitókép: Osztrák gyalogosok az 1866-os háború idejéből. (ÖNB, Wien – részlet)

 

1866 nyarán háború tört ki a Porosz Királyság és az Osztrák Császárság között. A császári-királyi főerők Benedek Lajos táborszernagy parancsnoksága alatt Észak-Csehországba vonultak, hogy a porosz inváziós erőket a határmenti hágóknál megsemmisítsék. Azonban egy tucat kisebb-nagyobb ütközetet követően – melyekből az osztrákok csak egyszer kerültek ki győztesen – a megtört Benedek Königgrätz-től nyugatra állította fel csapatait.

 

1866. július 3-án a két hadsereg a 19. század egyik legnagyobb csatáját vívta meg. Mintegy 430.000 katona feszült egymásnak. Köztük volt a mindössze 19 éves Clemes von Gadolla, aki kadétként lépett be a cs. kir. 3. gyalogezredbe. A fiatal Gadolla egysége a csata napján az osztrák centrumban foglalt állást, jómaga így emlékszik vissza azokra a sorsdöntő órákra:

 

Figyelem: A naplóbejegyzés rövidítve, de változatlanul kerül bemutatásra. Annak nyelvezetéért és tartalmáért az író nem felel.

 

[1866.] július 3-án reggeli négy órakor riadóztattak bennünket. Két századnyi erő, melyekhez engem is beosztottak, egy kis falu mögött foglalt állást Josefstadt [Josefov] és Königgrätz [Hradec Králové] között (1). Kora reggel, pontban hat órakor, a poroszok tüzérségi tűz alá vették az állásainkat (2). A mi ütegünk viszonozta a tüzet – de [az ágyúknak] hamarosan pozíciót kellett váltania, mert az ellenség addigra már belőtte a területet (3). Számtalan gránát süvített el a fejünk felett, pár közülük egészen közel robbant – földet és homokot repítve felénk.

 

Mi egy árokban állottunk, szorosan összetömörülve – szerencsére egy [ellenséges lövedék] sem csapódott közvetlenül belénk. Tüzérségünknek nagy veszteségei voltak. Eközben az idő is egyre romlott és az eső is eleredt. Az ellenség, hogy elűzzön minket, a falut lángba borította. Ezt követően egy körülbelül negyed mérföldre [körülbelül 1,9 kilométerre] lévő magaslatra húzódtunk vissza (4). Innét fenséges kilátás nyílott az egész csatatérre – hozzávetőlegesen délután háromig maradtunk ebben az állásban, az ellenség gránátjaitól alig gyötörve. Azonban ezidőtájt a poroszok, a trónörökös csapatainak támogatásával, a front teljes vonalán előrenyomultak. Feladatunk most már csak abban állt – miközben a poroszok heves puskatüzet zúdítottak ránk – hogy mihamarabb Königgrätz irányába vonuljunk vissza.

 

Ami engem illet, a legnagyobb nehézségekkel kellett megküzdenem: alig 19 évesen, a megpróbáltatásokhoz nem szokva, újra és újra lemaradtam, míg a golyók süvítése meg nem tanított, hogy nekem nem itt van a helyem. Egy tompa közönyösség lett rajtam úrrá, már a reményt is feladtam, hogy utolérjem a menekülőket, amikor a legnagyobb csodálkozásomra a königgrätz-i erődrendszer védművei rajzolódtak ki előttem. De még korántsem volt vége a a versenyfutásnak, hisz az oda vezető utakat akadályokkal torlaszolták el.

 

Amikor végre az erődhöz értünk, bezárták előttünk a kapukat (5) – így más választásunk nem lévén több palánkon és cölöpsoron kellett átmásznunk, elárasztott vizesárkokat kellett leküzdenünk. Mivel az Elbán átívelő híd olyannyira túlzsúfolt volt, hogy sokakat a folyóba löktek vagy a földre taszítva agyontapostak, úgy döntöttünk, hogy inkább átússzuk az Elbát. Itt a legtöbb katona lőfegyverét, felszerelését, hátizsákját stb. elhajította és az egész hadsereget egy szörnyűséges zűrzavar kerítette hatalmába. Az ember sehol sem látott már semmit az egyes ezredekből – gyalogosok, ló nélküli lovasok, tüzérek, markotányosok; ez mind a legvadabb káoszban.

 

Csak a [visszavonulást követő] második és a harmadik napon találtak az egyes alakulatok – legalábbis részben – egymásra, méghozzá oly módon, hogy az egyes ezredek zászlaját a főút mentén kitűzték, és akinek módjában állt, a saját csapatzászlója körül gyülekezett. Én még július 3-án este négy embert gyűjtöttem magam köré és egy elöljáróval is találkoztam, akit további három közlegény kísért. Ha az ellenség még ott akkor – főleg lovassággal – erélyesen üldözőbe vett volna bennünket, a további ellenállásra részünkről még csak gondolni sem lehetett volna. […] Annyira megváltoztam, hogy [a háború után] a saját szülőanyám sem ismert fel azonnal …

 

Jegyzetek:

(1) A szerző ezrede a Knebel dandár kötelékébe tartozott. A reggeli órákban a Wimpffen (testvér-)dandárral együtt a Bistritz folyó mentén elterülő Dohalitz (Dohalice) és Mokrowous (Mokrovousy) falvakat szállta meg, hogy a poroszok átkelési kísérletét lelassítsa. A „Josefstadt és Königgrätz” közötti helymeghatározás rendkívül pontatlan.

 

(2) A csata első lövését egy osztrák üteg adta le körülbelül 6:30-kor, a szerző által említett helyszíntől pár kilométerre északkeletre.

 

(3) Osztrák oldalon kezdetben mindössze 32 ágyú sorakozott fel, számuk délelőtt 10:00-re 120-ra, egy órával később 160-ra nőtt. A porosz tüzérség ugyanebben az időben 72 ágyút tudott felvonultatni, melyek közül mindössze 42 került bevetésre. A szerző által említett fölényes porosz tüzérségi tűz ebben a formában nem állja meg a helyét.

 

(4) Miután reggel 10-kor a Knebel és Wimpffen dandárokat két porosz hadosztály támadta meg, az osztrákok parancs szerint a fő védelmi vonalra húzódtak vissza. A megadott hosszúságegység az osztrák mérföldre (Postmeile) vonatkozik: 1 mérföld = 7,58 kilométer.

 

(5) Leopold von Weigl vezérőrnagy (a königgrätz-i erőd parancsnoka) attól tartva, hogy a poroszok a menekülők „szélárnyékában” elérik a védműveket, lezáratta az erőd kapuit és az ott feltorlódott mintegy 50.000 katonát csak az esti órákban engedte át.

 

Orbán Gábor, MA

 

Forrás: Truppendienst, Ausgabe 5/2004

Megosztás:

Tetszett önnek ez a cikk?

Kattintson az alábbi gombra vagy a kommentek között bővebben is kifejtheti véleményét.

Eddig 15 olvasónak tetszik ez a cikk.

Kommentek

Kövessen minket